Beleolvasó - Christopher Moore: A Melankólia-öböl buja bestiája

Fülszöveg:

A kaliforniai Pine Cove kisvárosának pszichiátere egy haláleset miatt úgy dönt, pácienseinek antidepresszáns helyett placebót ad, így aztán természetesen - vagy inkább mesterségesen - a helyi kocsma látogatottsága jelentős növekedésnek indul. A baj csak az, hogy a forgalom fellendítése érdekében meghívott blueszenész szomorú akkordjai egy kolosszális, Steve névre hallgató tengeri szörny figyelmét is felkeltik, amely monstrum, nos, odavan a tartálykocsikért.

A morózus Pine Cove hirtelen felpezsdül, különösnél különösebb események követik egymást, és a helyi rendőr, aki fű alatt még füvezik is, kénytelen összeszedni magát, hogy kiderítse, mi történik.

 

Részlet a regényből:

Egy

Theophilus Crowe

 

A halottak mércéjével mérve Bess Leandernek egész kellemes illata volt: levendula, zsálya és leheletnyi fokhagyma. Az étkezőben hét rusztikus szék a falról lógott kampókról, séker szokás szerint. A nyolcadik felborulva hevert Bess alatt, a nő pedig a nyakára szorult kalikószövet kötélen lógott. A mennyezet csupasz gerendáit szárított virágok, különféle méretű és alakú kosarak, valamint szárított gyógyfűcsokrok díszítették.

Theophilus Crowe tisztában volt vele, hogy zsarumunkát illene végeznie, de ő csak állt a Pine Cove-i tűzoltóság két mentősével, és úgy bámultak fel Bessre, mint a karácsonyfa tetejére frissen felsikerített angyalkás csúcsdíszre. Theo úgy vélte, Bess pasztellkék bőre jól megy búzavirágszínű ruhájához és az angol porcelánok mintájához, amelyek egyszerű fapolcokon sorakoztak a szoba végében. Reggel hét óra volt, Theo szokás szerint kicsit be volt tépve.

Zokogást hallott fentről: Joseph Leander vigasztalta két kislányát, akik még hálóingben voltak. Amúgy a házban semmi nem utalt arra, hogy férfi is lakik itt. A berendezés felvonultatta a Cukin Vidékiesnek nevezhető stílus összes ismertetőjegyét: fenyő hajópadló, fonott kosarak; virágok, rongybabák, fűszeres ecetek fúvott üvegben; antik séker bútorok, rézkannák és rokkák; hímzések, csipketerítők és porcelántáblák holland nyelvű imával. Se egy sportújság, se egy távirányító. Minden a helyén, sehol egy porszem. Joseph Leander lábujjhegyen élhetett, hogy semmi nyomot nem hagyott. Egy Theónál érzéketlenebb lélek papucsnak nevezte volna.

– Ez a fickó akkora papucs, hogy az már mamusz – vélte az egyik mentős. Vance McNallynek hívták, ötvenegy éves volt, alacsony és izmos, haját olajjal hátranyalta, mint annak idején a gimiben. Mentősi minőségében néha meg mentett egy-egy életet, amitől feljogosítva érezte magát arra, hogy az idő többi részében oltári nagy barom legyen.

– Most találta meg felakasztva a feleségét, Vance – szólt rá a mentősökre fentről Theo. Verte a százkilencvenötöt, és még flanelingben meg farmerban is ki tudta magát húzni, ha tekintélyt kellett sugározni.

– Akár egy rongybaba – jegyezte meg Mike, a másik mentős, aki a húszas évei elején járt, és felcsigázta az első öngyilkossági kiszállás.

– Azt hallottam, hogy ámis volt – mondta Vance.

– Nem volt ámis – mondta Theo.

– Nem azt mondtam, hogy ámis volt, csak azt mondtam, hogy azt hallottam. Gondoltam, hogy nem ámis, amikor láttam a turmixgépet a konyhában. Az ámisok nem hisznek a turmixban, ugye?

– Azok a mennoniták – tájékoztatta Mike olyan határozottan, ahogy csak alárendelt státusa engedte.

– Mik a mennoniták?

– A turmixos ámisok.

– Nem volt ámis – mondta Theo.

– Hát, a férje biztos nem ámis – mondta Mike.

– Honnan tudod? Van szakálla.

– Cipzáras a dzsekije – magyarázta Mike. – Az ámisoknak nincs cipzárjuk. Vance a fejét ingatta. – A vegyes házasság sose jó.

– Nem volt ámis! – bődült el Theo.

– Mondj, amit akarsz, Theo, de a nappaliban van egy vajköpülő. Szerintem ez mindent elárul.

Mike megdörgölte a foltot a falon egy kicsivel Bess lába alatt, ahol a nő fekete csatos cipője rángatózás közben megkarcolta.

– Ne nyúlj semmihez – szólt rá Theo.

– Miért? – méltatlankodott Vance. – Már nem kiabálhat velünk, meghalt. És megtöröltük a lábunkat.

Mike ellépett a faltól. – Talán nem szerette, ha bármi hozzáér a padlóhoz. Mindent csak akasztani lehetett.

Vance nem hagyhatta, hogy védence túlszárnyalja nyomozói agymunkában. – Az akasztott áldozat záróizma általában kinyílik, tudtátok? Förtelmes látvány. Szóval talán nem is akasztotta fel magát.

– Nem kellene hívnunk a rendőrséget? – fonta tovább a gondolatmenet logikáját Mike.

– Én vagyok a rendőrség – emlékeztette Theo. Pine Cove egyetlen rendőrének tekinthette magát, nyolc éve választották meg annak rendje s módja szerint, és azóta minden évben újraválasztották.

– Úgy értem, az igazi rendőrséget.

– Szólok a seriffnek. Szerintem nincs rátok szükség, srácok. Szólnátok Williams tiszteletesnek a presbiteriánus templomban, hogy jöjjön ide? Beszélni akarok Josephfel, és addig valakinek vigyázni kell a lányokra.

– Presbiteriánusok voltak? – Vance-ről lerítt, hogy ez sokként érte. A szívétlelkét beleadta az ámis elméletbe.

– Csak szóljatok neki, légyszi. – Theo otthagyta a mentősöket, és a konyhán át kiment a Volvójához. A rendőrségi rádión megkereste azt a frekvenciát, amit a San Junipero seriffhivatal használt, majd csak ült, a mikrofont bámulva. Burton seriff ezért leszedi a fejét.

– Az északi part a tiéd, Theo, csak a tiéd – mondta annak idején. – Az embereim elmennek gyanúsítottakért, kiszállnak betöréskor, az egyesen történt baleseteket kivizsgálja az autópálya-rendőrség. Máskülönben ne hívj külsőst Pine Cove-ba, és akkor a kis titkod titok marad.

Theo negyvenegy éves volt, de még mindig úgy érezte, hogy a gimiben van, és az igazgatóhelyettes elől sunnyog. Ilyesminek nem szabadna történni Pine Cove-ban. Soha semmi nem történik Pine Cove-ban.

Gyorsan szívott egy slukkot a Pöpec Pete füst nélküli füves pipából, majd benyomta a mikrofon gombját, és hívta a seriffet.

 

Joseph Leander az ágy szélén ült. Pizsama helyett már kék öltönyt viselt, de ritkuló hajából oldalt még álomszarvak álltak ki. Harmincöt éves volt, homokszőke, és soványsága dacára sikerült olyan pocakot növesztenie, ami már mellénye gombjait feszegette. Theo leült vele szemben egy székre, és elővette a noteszét. Hallották, hogy odalent már a seriff emberei tesznek-vesznek.

– El se hiszem, hogy képes volt ezt csinálni – szólalt meg Joseph.

Theo előrehajolt, és megszorította a gyászoló férj bicepszét.

– Nagyon sajnálom, Joe. Nem mondott semmit, amiből sejteni lehetett volna, hogy ilyesmire készül?

Joseph fel se nézve rázta a fejét. – Már jobban volt. Val adott neki tablettákat, és már jobban volt.

– Valerie Riordanhez járt? – kérdezte Theo. Valerie volt Pine Cove egyetlen pszichiátere. – Tudja, mit kapott?

– Zoloftot. Azt hiszem, antidepresszáns.

Theo leírta a gyógyszer nevét a noteszébe.

– Szóval Bess depressziós volt?

– Nem, csak takarításmániás. Mindent meg kellett tisztítani mindennap. Sőt, megtisztított valamit, aztán öt perc múlva újra megtisztította. Megkeserítette az életünket a lányokkal. Csak úgy jöhettünk be a házba, ha levettük a cipőnket meg a zokninkat, aztán lábat mostunk egy lavórban. De depressziós nem volt.

Theo leírta a noteszbe, hogy „őrült”.

– Mikor járt utoljára Valnél?

– Úgy hat hete. Akkor kapta a tablettákat. És már tényleg jobban volt. Egyszer még a mosatlan edényeket is a mosogatóban hagyta éjszakára. Büszke voltam rá.

– Hol vannak a tabletták, Joseph?

– Az orvosságos szekrényben – intett a fürdőszoba felé a férfi.

Theo bement a fürdőszobába. A gyógyszeres szekrényben fertőtlenítőn és sebtapaszon kívül csak a barna orvosságosüveg volt. Félig még tele.

– Ezt elviszem – tette zsebre Theo. – A seriff emberei ugyanezeket fogják megkérdezni. Csak mondja el nekik azt, amit nekem, rendben?

Joseph bólintott. – A lányoknak szükségük van rám.

– Csak még egy kicsit bírja ki, jó? Felküldöm a nyomozót.

Theo hallotta, hogy odakint beindítanak egy autót, és kinézve látta, hogy a mentő indul el sziréna és villogó nélkül. Bess Leander holtteste úton volt a hullaházba. Visszafordult Josephhez. – Hívjon, ha bármire szüksége van. Megyek és beszélek Val Riordannel.

Joseph felállt. – Kérem, ne mondja el senkinek, hogy Bess antidepresszánst szedett. Nem akarta, hogy tudják. Szégyellte.

– Nem mondom. Hívjon, ha kellek.

Theo kiment. Egy elegáns civil ruhát viselő rendőr várta a lépcső alján. Az övére akasztott jelvényből látta, hogy nyomozó őrmester.

– Crowe? John Voss. – Kezet ráztak. – Innét átvesszük. Mi a helyzet?

Theo egyszerre megkönnyebbült és megbántódott. Burton seriff anélkül pattintja le az ügyről, hogy beszélne vele.

– Nem hagyott búcsúlevelet. Tíz perccel azután hívtam magukat, hogy engem riasztottak. Joseph azt mondja, nem volt depressziós, de szedett gyógyszert.

A férj lejött reggelizni, akkor találta meg.

– Körülnézett? – kérdezte tőle Voss. – Itt mindent lesikáltak. Sehol egy folt vagy paca. Mintha direkt kitakarították volna a helyszínt.

– A nő műve. Takarításmániás volt.

Voss horkantott.

– Kitakarított, aztán felakasztotta magát? Ne már.

Theo vállat vont. Nagyon nem szerette ezt a zsarumunkát. – Beszélek a pszichiáterrel. Majd továbbadom, hogy mit mondott.

– Maga csak ne beszéljen senkivel, Crowe. Ez az én nyomozásom.

Theo mosolygott.

– Rendben. Felakasztotta magát, ennyi az egész. Ne csináljon belőle nagy hűhót. A család már így is kikészült.

– Profi vagyok – vetette oda Voss, mintha sértés lenne, azt sugallva, hogy Theo rendfenntartói munkája csak tökölés. Ami igaz is volt.

– Az ámis szekta lehetőséget ellenőrizte? – kérdezte komoly képpel Theo. Talán ma nem kellett volna betépnie.

– Mit?

– Ja, persze, maga profi. Elfelejtettem. – Azzal kisétált a házból.

A Volvóban a kesztyűtartóból elővette Pine Cove telefonkönyvét, és éppen kikereste dr. Valerie Riordan számát, amikor hívás érkezett a rádión. Verekedés a Bőgő Csiga Bárban. Reggel fél kilenc volt.

 

Mavis

 

A Bőgő Csiga törzsvendégei között az a pletyka járta, hogy Mavis Sand ráncos, lógó, májfoltos bőre alatt egy Terminátor csillogó fémváza rejlik. Mavis még az ötvenes éveiben kezdte el bővíteni magát puszta hiúságból: mellek, szempillák, haj. Aztán ahogy öregedett, és a karbantartás koncepciója ismeretlen fogalom maradt a számára, sorban lecseréltette a bekrepáló szerveket, míg végül fél teste a következő anyagokból állt: rozsdamentes acél (csípő, könyök, váll, ujjperc, tartórudak az ötöstől a tizenkettes csigolyáig), szilikon (hallókészülék, pacemaker, inzulinpumpa), új generációs polimer (szürke hályog helyére kerülő szemlencseimplantátum, műfogak), kevlár (hasfalerősítés), titán (térd, boka) és sertésszövet (szívkamrabillentyű). Ha az utóbbit nem vesszük figyelembe, élőlényből egyből ásványi szintre ugorhatott volna, kihagyva a bevett zöldségmegállót. A Csiga fantáziadúsabb vendégei (akik maguk is a zöldségszint közelében vegetáltak) megesküdtek rá, hogy olykor-olykor, a zenegép dalai közti szünetekben hallani lehet az apró, ám erős szervomotorokat, melyek surrogva mozgatják Mavist a bárpult mögött. Mavis vigyázott rá, hogy sose nyomjon össze sörösdobozt vagy emeljen fel teli hordót, mert azzal csak táplálná a pletykát, és tönkretenné a kamasz lányos sebezhetőségének imázsát.

Amikor Theo belépett a Bőgő Csigába, a volt B kategóriás színésznőt, Molly Michont pillantotta meg a padlón, aki a fogát egy ősz hajú férfi vádlijába mélyesztette. Szerencsétlen ember visított, akár egy leforrázott macska. Mavis felettük állt egy Louisville Slugger baseballütővel, hogy egyiküket kiüsse a pályáról.

– Theo! – sikította. – Tíz másodperced van, hogy kividd ezt a ribancot a báromból, aztán kiloccsantom az agyát!

– Ne, Mavis! – Theo odarohant, és félrecsapta Mavis ütőjét, közben a másik kezével a farzsebébe nyúlt a bilincsért. Lefejtette Molly kezeit a férfi bokájáról, és a háta mögött összebilincselte. Az ősz férfi sikolya még élesebb lett.

Theo letérdelt, és Molly füléhez hajolt.

– Menjünk, Molly. Engedd el a lábát.

Állati hörgés tört elő Molly torkából a véren és nyálon keresztül.

Theo elsimította a nő arcából az odahullott hajat. – Nem tudom rendbe hozni a dolgot, ha nem mondod meg, mi a probléma, Molly. Nem értelek, ha a fickó lába a szádban van.

– Hátra, Theo! – mondta Mavis. – Szétverem a fejét.

Theo elhessegette a nőt. Az ősz hajú férfi még hangosabban üvöltött.

– Halkabban, hé! – kiabált rá Theo. – Beszélgetni próbálok.

A férfi lejjebb vette a hangerőt.

– Nézz rám, Molly.

Theo látta, hogy a kék szempár elfordul a lábról, és a vérszomj elapad benne. Sikerült magára fordítania a nő figyelmét.

– Bizony, Molly, én vagyok, Theo. Szóval mi a baj?

A nő kiköpte a férfi lábát, és Theo felé fordult.

Mavis felsegítette a férfit az egyik bárszékre. – Vidd innen. Ki van tiltva. Végleg – mondta Theónak: Theo nem vette le a szemét Mollyról. – Jól vagy?

A nő bólintott. Véres nyál csorgott az állán. Theo fogott egy alátét szalvétát, és letörölte, ügyelve rá, hogy az ujjai ne kerüljenek a száj közelébe.

– Most felsegítelek, kimegyünk, és megbeszéljük, jó?

Molly bólintott, Theo pedig a vállánál fogva talpra állította, majd az ajtó felé kormányozta. A válla felett visszanézett a megharapott férfira. – Jól van? Hívjak orvost?

– Nem csináltam vele semmit. Életemben nem láttam még. Csak egy italra ugrottam be.

Theo Mavisre nézett megerősítésért.

– Fel akarta szedni – mondta Mavis. – De ez nem mentség. Egy lány becsülje meg a figyelmet. – A megharapott férfi felé fordult, és megrebegtette műszempilláit.

– Én tudnám értékelni, aranyom.

A megharapott férfi rémülten nézett körül. – Nem, jól vagyok, nem kell orvos! Jól… jól vagyok. A feleségem vár.

– Akkor jól van – mondta Theo. – És nem akar feljelentést tenni?

– Nem, csak félreértés volt. Vigye ki, és már el is tűnök a városból.

A törzsvendégek csalódottan sóhajtottak. Már fogadást kötöttek, hogy Mavis kit fog megütni a baseballütővel.

– Kösz – mondta Theo. Lopva Mavisre kacsintott, aztán kivezette Mollyt, az ajtónál kikerülve egy öreg fekete férfit, aki gitártokkal jött be éppen.

– Gondulom, ha az ember gyerekinek nincs se dumája, se piája, mással kell próbálkozni, he? – nézett körül a bárban sugárzó mosollyal az öreg fekete férfi. – Szóval itten hijányzik a blues?

 

A Kiadó engedélyével.