Főkép

Olykor úgy tiszteled meg leginkább a formát, ha bontod… és ha most körülnézek a magyar zenei palettán, nem találok még egy ennyire kópés pajkossággal formát bontó együttest, mint a Tárkány Művek. Szerencsére gyakran és gazdagon ajándékoznak a hagyományok bontva frissítői bennünket – de ezt a hallatlanul vicces, egyedi fúziós mixet, ezt a mélyen átélt, népzenéből, sanzonból, popos játékokkal puhított hardcore jazzból hangulatba varázsolt csodát nem csak annak érdemes hallani, aki odavan a hasonló játékokért. Tárkány-Kovács Bálint és együttese a MÜPA színpadán tovább szélesítette ezt az utat a teljesség felé. Azzal a csodálatosan könnyed mesteriséggel, ami belengi a legszomorúbb dalaikat is, amitől pontos lesz az Őszi vázlat Pilinszkytől, hogy mást ne mondjak. A bontott forma kiteljesül - ezzel tisztelve mindazt, amit bont - egy sokkal gazdagabb egésszé. És ez ilyen minőségben valójában keveseknek sikerül.

 

Úgy kezdték, akár egy drámát. Az est első felében Dresch Mihály vendégségével egy gyönyörűen komponált zenehíd épült előttünk; csorduló zene, színpadkép, díszlet és fények – az utolsó album intimebb, elmélkedőbb hangulatai késztették reakcióra a közönséget. Jó lehet Dresch jelenlétében így elmerülni a szaxofonba - nekem legalábbis jólesett hallani -, jó lehet így állni az összehasonlítást; merthogy a népzenében és jazzban egyformán hallatlanul fontos, egymást építő hangszeres „párbajban” Kováts Gergő (a „reneszánsz ember”) méltó partnere volt a mesternek. Talán mert „együtt lüktetni” is remekül tudnak… de Tárkány-Kovács Bálint is - néha olyan messzire ér a hangszerével, hogy ha nem látom, nem hiszem el: cimbalmot hallok. Én igazán azokat a pillanatokat szerettem, amikor a tradicionális játékmódot csavarja rá valami teljesen másra; amikor megdöbbent vele, mennyire bármire illik, illhet a játék. Paár Julianna színpadra emelkedése a süllyesztőből (mennyire nem ide illő szó!) bennünket is „vele emelt” – holott higgyétek el, pont elég lett volna ehhez a hangja… Ritkán látni ilyet, hogy minden ötlet bejön; hogy a sok elemből: zenéből, díszletből, fényből, mozdulatlanságból és szín-elhagyásból (levonulástól a lesomfordálásig) egységes látomás szülessék, ahol az esetleges sose töri meg, hanem az „itt és most” csoda-érzetével hitelesíti az egészet!

 

Varázsoltak… hogy aztán az est második felére úgymond ingujjra vetkőzhessenek a zenekar tagjai. Érdekes ez, ritkán látni, a könnyed hangvételnek, a játékosságnak mekkora mélységet adhat az irónia. És azt is ritkán látni ennyire tisztán - s pont a játékokban jobban -, milyen hallatlanul fontos szereplő a ritmikai szőnyeget a játék alá terítő két vonós hangszer: a brácsa és a nagybőgő. Bognár András csinálja meg a bőgővel azt a „zenei hegyoldalt”, ahova a szólók másznak - vagy ahonnan játékosan legurul zene, zenész, hallgató -, és Papp Endre (a „legpontosabb brácsás”) rajzolja ki rá az ösvényt a hangszerével. Arról nem is beszélve, milyen izgalmas, amikor a „szőnyeg” kezd el repülni – amikor a kettejük kezéből pörög ki a szóló. A játékos második félbe csöppent vendégénekesként Fehér Balázs – jó volt látni, hogy szinte rögtön otthon érezte magát ezen a színpadon.

 

Ez az ingujjra vetkőzés, ez a fesztiválokról, meg Akusztikból jól ismert, közvetlen, a közönségnek bátran kiszóló együttes-arc, amit szerintem a Tárkány Művek rajongói annyira szeretnek. Van is miért: sugárzik a tagokról ilyenkor, hogy önmagukat nem veszik komolyan – miközben amit csinálnak, azt igen. Hogy értsétek: én nem tudom, hogy nem röhögik szét maguk a zenészek például a „Kajakóma” pofátlanul vicces pillanatait (felmerült bennem egyből megannyi „all you can eat” „nagyzabálás” szégyenletes emléke). S hogy bírják így tekergetni a „piacszimfóniát”, a „Krumpli boogie”-t… összemosolyogtunk a párommal a szövegek bájos hétköznaptiszteletén, a kajafixáltságon – ezen a „zenevacsorán” a legjobban ez esett: a témaválasztás nem teszi banálissá vagy felszínessé az „egészet”. S nem csak a jól szerkesztett, erős szövegek és a zene pajkos egymásra találásától nem…

 

Látszatra a komoly első féltől a második, vidám játék is magán túlmutató igazi mélységet kapott – holott csak megnyílhattak a maga mélységei. Vagy az önfeledtség attól, hogy erős, megtartó énből születik - hogy mielőtt elfelejtkezik magáról, emlékeztet az emlékezés fontosságára - valóban ennyire magával ragadó lesz? Egyszerűbb és ősibb dolog ez, szerintem. Az igazi falusi lakodalom szerkezete: először megtisztel, aztán vidámít. Azt hiszem, ez az igazi mulatós zene... tessék elmenni a következő koncertre és élőben hallgatni. Mert ez a zene élőben az igazi. Mert megéled tőle az emberfia.

 

Látszatra a komoly első féltől a második, vidám játék is magán túlmutató igazi mélységet kapott – holott csak megnyílhattak a maga mélységei. Vagy az önfeledtség attól, hogy erős, megtartó énből születik - hogy mielőtt elfelejtkezik magáról, emlékeztet az emlékezés fontosságára - valóban ennyire magával ragadó lesz? Egyszerűbb és ősibb dolog ez, szerintem. Az igazi falusi lakodalom szerkezete: először megtisztel, aztán vidámít. Azt hiszem, ez az igazi mulatós zene… tessék elmenni a következő koncertre és élőben hallgatni. Mert ez a zene élőben az igazi. Mert megéled tőle az emberfia.

 

Látszatra a komoly első féltől a második, vidám játék is magán túlmutató igazi mélységet kapott – holott csak megnyílhattak a maga mélységei. Vagy az önfeledtség attól, hogy erős, megtartó énből születik - hogy mielőtt elfelejtkezik magáról, emlékeztet az emlékezés fontosságára - valóban ennyire magával ragadó lesz? Egyszerűbb és ősibb dolog ez, szerintem. Az igazi falusi lakodalom szerkezete: először megtisztel, aztán vidámít. Azt hiszem, ez az igazi mulatós zene... tessék elmenni a következő koncertre és élőben hallgatni. Mert ez a zene élőben az igazi. Mert megéled tőle az emberfia.

 

Előadók:
Tárkány-Kovács Bálint - cimbalom
Kováts Gergő - szaxofon
Paár Julianna - ének
Papp Endre - brácsa
Bognár András - nagybőgő

 

Közreműködők:
Dresch Dudás Mihály
Fehér Balázs