Viktória – A zürichi expressz (film)

Tudjuk, hogy létezik, tudjuk, hogy naponta egyre többen esnek áldozatul, mégis strucc módjára homokba dugjuk a fejünket, hogy ne is halljunk róla – mert egyszerűen nem akarunk vele foglalkozni. Pedig sajnálatos, hogy egyre több magyar lány megy ki csak azért Svájcba, hogy ott három hónapig (ha ügyes, akkor még tovább) prostituáltként dolgozhasson. A Wiener Walzer naponta több lányt is szállít Zürichbe, nem is sejtve, hogy miért is mennek ők oda. Erre a trendre figyelt fel Maros Anna, a Svájc és Budapest között rengeteget ingázó forgatókönyv-írónő – és írt is egy forgatókönyvet róla; Men Lareida, a férje pedig filmre is vitte. S milyen jól tették!

A történet szólhatna bármelyik lányról, aki így megjárta a „svájci túrát”, és tulajdonképpen szól is, hiszen Viktória (Farkas Franciska) az összes lányt jelképezi, aki legalább egyszer kitette magát Zürich utcáinak. Nem bírja elviselni, hogy a „nyamvadt” zöldségek és gyümölcsök eladásából senyvedő családja nem bír kilépni a szegénységből, míg a szomszéd lányok hivalkodnak a svájci munkájuk után hazahozott értékekkel. Dönt, pár telefonhívás után máris a vonaton van, és robog. Megismerkedik sorstársával, Blondie-val (Stefanovics Angéla), és együtt próbálnak túlélni. A kezdeti ellenségeskedés ellenére bajtársak lesznek, megtudjuk miért adta Blondie a fejét erre, és hogy milyen sors vár arra, aki ki akar szállni az üzletből.

Egy ilyen kemény filmet csakis megfelelő színészi alázattal és odafigyeléssel lehet megvalósítani. Ezt az alázatot legnagyobb mértékben Farkas Franciskán láttam, aki átérezte, átélte, átlényegült a szerepért. Szenvedett végig, de ha kellett, vidám vagy akár erős is volt. Stefanovics Angéla, mindenki Emeséje, harsány színészi játékával ellenpontozta a visszahúzódó Franciskát. Először utáltam a karakterét, majd megértettem, amihez különösen kellett a színésznő játéka. Mindeközben a film betekintést enged egy kicsit a stricik életébe is; megismerjük Viktória és Blondie stricijét, a szerencsejáték-függő Juniort (Nagy Zsolt), akit szeretne irányítani a barátnője (Pölöskey Edina), de nem mindig sikerül neki. Párosukat talán nem értjük meg teljesen, de mégis közel kerülnek hozzánk, elvégre ők is áldozatok, csak ezt szerencsére nem sulykolja annyira a film.

Melynek egyébként egyik nagy erőssége, hogy a főbb szereplők között remekül működik a kémia: játékuk élettel teli, bármennyire is próbáljuk magunktól távol tartani ezt a szörnyűséget, általuk mégis megértjük, sőt, átérezzük. A film második felében felfigyeltem arra, hogy Viktória nevét egy idő után már ki se mondják – az alkotók talán így fejezték ki, hogy ez nem egy specifikus eset, hanem több száz lány története. Ezek az apróságok teszik igazán átélhetővé az alig másfél órás játékidőt, még ha azt már nem is sikerült elhitetniük velem, hogy a Railjet az a Wiener Walzer, illetve hogy a Keleti pályaudvar az a zürichi pályaudvar.

Tabutémát boncolgat ez a film, de nemcsak nőknek mesél, hanem mindenkinek elmondja a kemény valóságot. Én a Szemrevaló Filmfesztivál keretében néztem meg, de hamarosan forgalomba kerül, úgyhogy csak azt sajnálom, hogy a magyar közönséget nehéz bevonzani a moziba egy magyar filmre. Pedig legalább a mozinéző ne legyen struccpolitikus, ha már mások azok.