Főkép

Noha ez nem dicsőség, de be kell vallanom, hogy nem sokat tudtam a hétvégéig a cseh jazzről. A dolog élét némiképpen csökkenti, hogy rajtam kívül még sokan vannak így ezzel, jóllehet, akik fogékonyak az újra, és lehetőségük is adódott rá, azok egészen biztosan mind ott voltak az Opus Jazz Club „Cseh jazzhétvége” elnevezésű programján, amelynek keretében pénteken, illetve szombaton két-két koncertet hallhatott a közönség. Utólag azt kell mondanom, hogy az Opus nagyon jól szerkesztette meg a hétvége programját, minden előadó „jó helyen” volt a műsorban. Ezzel arra szeretnék utalni, hogyha például a közönséget erősen megosztó Vertigo-val indult volna a program, akkor az kicsit megrostálta volna a további koncertek közönségét – de haladjunk csak sorban.

 

A péntek esti első fellépő a kicsit hosszú nevű, David Dorůžka (gitár), Vit Kristan (zongora), Tomáš Liška (nagybőgő) felállású Tomáš Liška Invisible World Trio volt. A zenekarról gyorsan kiderült, hogy ők a finom hangok nagymesterei: a zenekar által képviselt világot leginkább a „filmzeneszerű” jelzővel lehetne jellemezni, s akár egy impresszionista tárlat kísérőzenéjeként is tökéletes választásnak bizonyulhatna. Abban, hogy a Tomáš Liška által vezetett trió előadását szerették a jelenlévők, nincs semmi meglepő, hiszen a koncert minden egyes percében a zene őszinte örömét nyújtották a közönségnek. Azok számára, akik még csak most ismerkednek a jazz műfajával, az olyan zenekarokkal való találkozás, mint az Invisible World Trio, tökéletes belépőt jelentenek ebbe a világba.

A péntek este második fellépője a Petr Beneš Quartet (Petr Beneš – zongora, Ondřej Štveráček – tenorszaxofon, Tomáš Baroš – nagybőgő, Marek Urbánek – dob) volt. A zenekar vezetőjét, a jelentős tapasztalattal rendelkező Petr Beneš-t a legkeresettebb jazz-zongoristák között tartják számon Csehországban, s természetesen hozzánk is remek muzsikusokkal és nívós saját szerzeményekkel érkezett. A repertoárban többek között elhangzott a „Waiting for the Art” című szám is, amivel a szerző néhány évvel ezelőtt egy jelentősebb zenei díjat is elnyert. A zenekarvezető természetesen hozta a formáját, bebizonyította, hogy nem véletlenül tanít ő immár 15 éve improvizációt a jövő nemzedék muzsikusainak: játéka élvezetes volt, habár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a megértése olykor kiemelt figyelmet követelt. Marek Urbánek hihetetlen ritmusérzéke, technikai tudása és intuitív játékmódja sokakat lázba hozott, míg Tomáš Baroš hihetetlen természetességgel és lazasággal bőgőzött, szerintem minden húrpendítését élvezte a közönség. Mégis, a személyes kedvencem a zenekarból a tenorszaxofonon játszó Ondřej Štveráček volt – szárnyaló, dallamokban gazdag játékának hatalmas tere volt, igazi szívből játszó muzsikust ismerhettünk meg a személyében.

A szombat este első fellépője a Tara Fuki duó (Andrea Konstankiewiczová – cselló, ének, Dorota Barová – cselló, ének) volt, akik számára azonban nem ismeretlen a magyar közönség, hiszen egy évtizeddel ezelőtt már jártak nálunk. A dolog érdekessége, hogy akkor még a közös munkájuk elején jártak, míg most már világszerte keresett muzsikusokként tértek vissza. Mindig is tiszteltem azokat a nem angol nyelvű előadókat, akik felvállalva a nehezebb érvényesülést, a saját anyanyelvükön alkotnak – ez a helyezet a Tara Fuki esetében is, hiszen a műsoruk énekes részei cseh nyelven hangzottak el. A duót alkotó muzsikusok közvetlen stílusának és az általuk előadott különleges dallamoknak köszönhetően a csellisták gyorsan elnyerték a közönség szeretetét, ráadásul repertoárjukban saját szerzeményeket és feldolgozásokat egyaránt hallhattunk.

 

A koncert óta sikerült meghallgatnom a duó legutóbbi, Sens címet viselő lemezét, ami alapján kiderült, hogy a koncert anyaga főleg erre az albumra épült. A duó egyik tagja, Andrea Konstankiewiczová azt mondta, hogy imádja a csellóját, de egy másik hangszernek mégis sikerült egy kicsit elcsábítania: ez pedig nem más, mint a nálunk leginkább az utcazenészektől ismert space drum, ami néhány kompozíció erejéig szintén szerepet kapott a műsorukban. A duó népi dallamokkal átszőtt muzsikája legalább olyan kellemes bevezetése volt a szombat estének, mint a pénteki Invisible World Trio – remélhetőleg nem kell újabb évtizedet arra várni, hogy a koncertszervezők újra meghívják hazánkba a duót. A koncert után csak a duó egyik tagja vonulhatott a megérdemelt pihenőre, ugyanis Dorota Barová egy újabb „műszakot” kezdett, de immár a Vertigo tagjaként.

Az este második szereplője, a Vertigo (Vojtěch Procházka – zongora, Marcel Bárta – szopránszaxofon, basszusklarinét, Oskar Török – trombita, Rastislav Uhrík – nagybőgő, Daniel Šoltis – dob, Dorota Barová – cselló, ének) az előző három fellépőtől teljesen eltérő zenei világot képviselt. Az ő muzsikájukat nem egyszerű dolog kategorizálni, ugyanis amíg az egyik pillanatban úgy gondoljuk, hogy tökéletesen sikerült az „azonosítás”, addig a következő pillanatban már ránk is cáfolnak. Az egyik pillanatban sodró lendületű mainstream jazzt hallottunk, ami egyszer csak – mintegy gombnyomásra – véget ért, és egy rendkívül elvont résszel folytatódott a szám, hogy aztán újra a mainstream következzen, még szintén a kompozíció részeként. Ezt a forgatókönyvet követte a zenekar a teljes koncert során. Bizonytalan vagyok benne, hogy minek is lehetne nevezni ezeket a „betéteket”… talán „free”-nek vagy kortárszenének… Hasonlót egyébként sok évvel ezelőtt a Szegedi Jazz Napokon hallottam, méghozzá skandináv zenekarok tolmácsolásában – azért lehet párhuzamot vonni a produkciók között, mert az akkori és a mostani is megosztotta a közönséget. A közönség reakcióit figyelve úgy láttam, hogy a mainstreamre szinte mindenki vevő volt, míg az „egyéb” részekre jelentősen kisebb volt a szimpatizánsok száma.

Bízom benne, hogy az Opus Jazz Club tovább folytatja ezt a hagyományt, és a jövőben még számos európai ország jazzistáinak biztosít bemutatkozási lehetőséget a Cseh Jazzhétvégéhez hasonló formában – a közönség legnagyobb örömére.