Főkép

Fülszöveg:

A fiatal Darrow a Marson él, bányász, és Vörösnek született, a színekről elnevezett kasztokra épülő társadalom legalacsonyabb rétegébe. Fáradtságot nem ismerve kockáztatja az életét a beomló alagutak és lándzsaviperák közt abban a hitben, hogy sorstársaival lakhatóvá teszi a bolygó felszínét a jövő generációi számára. Darrow még sosem látta a szabad égboltot, ám a kötelességét mégis teljesíti, mert reméli, hogy emberfeletti munkájával a saját gyermekeinek is jobb életet teremt. Egy nap azonban megtudja, hogy a Vörösök elől eltitkolják az igazságot, ugyanis a Mars felszíne már alkalmas az emberi életre. Méghozzá nem is akármilyenre.

Igazságot követelve a kasztjának és bosszúra szomjazva meggyilkolt szerelme miatt Darrow csatlakozik a földalatti ellenálláshoz, hogy megdöntse az Aranyak zsarnoki uralmát. S céljának elérésében semmi sem gátolhatja meg... Még az sem, hogy olyanná kell válnia, mint gyűlölt ellenségei.

 

Részlet a regényből:

Élhettem volna békében. De ellenségeim harcba kényszerítettek.

Előttem ezerkétszáz ifjú és leány a legkiválóbbak közül. Hallgatják a hatalmas márványoszlopok közt szónokoló, könyörtelen Arany férfit. Hallgatják a szörnyet, aki szívemre ezt az emésztő lángot hozta.

– Nem minden ember teremtetett egyenlőnek – zengi. Magas, uralkodói termet, akár egy sas. – A gyengék megcsalnak benneteket. Azt mondják, a szelídek öröklik a Földet. Hogy az erősnek óvnia kell a gyengét. Íme hát a Demokrácia Nemes Hazugsága. A kórság, ami felfalja az emberiséget.

Tekintete átdöfi az összegyűlt diákokat.

– Ti és én Aranyak vagyunk. Az evolúció csúcsa. Magasan az emberiség húshalmai fölé emelkedünk, nyájként terelgetjük az alacsonyabb rendű Színkasztokat. Ez mind a ti örökségetek – mondja, majd szünetet tart, szeme a gyülekezetet fürkészi. – De ingyen nem kaphatjátok meg. A hatalmat meg kell szerezni. A javakat el kell nyerni. Az uralmat, a birodalmat, az irányítást vérrel kell kiérdemelni. Nektek, megsebzetlen gyermekeknek nem jár semmi, ti nem ismeritek a fájdalmat. Ti nem tudjátok, ősapáitok milyen áldozatot hoztak, hogy ti ezekre a magaslatokra feljuthassatok. Most még nem tudjátok. De hamarosan megtudjátok. Hamarosan megtanuljátok, miért az Aranyak vezetik az emberiséget. És megígérhetem, hogy csakis az igazán a hatalomra termettek élik túl közületek a leckét.

Csakhogy én nem vagyok Arany. Én Vörös vagyok.

Ez az ember a magamfajtát gyengének hiszi. Azt gondolja, ostoba, puha, alsóbbrendű vagyok. Én nem palotákban cseperedtem. Nem lovagoltam tágas réteken, és nem csipegettem kolibrinyelvragut. Ennek a durva és kemény világnak a gyomrában edződtem. A gyűlölet kovácsolt. A szerelem erősített.

Ez az ember téved.

Egyikük sem éli túl.

 

ELSO RÉSZ

A RABSZOLGA

Van egy virág, a Marson is megél. Vörös, harsány, és

még a mi földünk is megfelel neki. Hemantusznak

hívják. Vérvirág.

 

1

A Pokolfúró

 

A legfontosabb, amit magamról elmondhatok, hogy az apám fia vagyok. És amikor érte jöttek, megtettem, amit kért. Nem sírtam. Akkor sem, amikor a Társadalom leadta a letartóztatását a tévében. Akkor sem, amikor az Aranyak bírósága előtt állt. Akkor sem, amikor a Szürkék felakasztották. Ezért anyám megütött. Elvileg Kieran, a bátyám a mindenbe belenyugvó alkat. Ő az idősebb, én a fiatalabb. Nekem kellett volna sírnom. Közben meg Kieran zokogott, mint egy lány, amikor a kis Eo apám munkáscsizmájának bal szárába tűzte a hemantuszt, és visszarohant az apja mellé. Leanna, a nővérem egy siratóéneket dúdolt halkan. Én meg csak néztem apámat, és arra gondoltam, milyen kár, hogy táncolva halt meg, de még a táncos cipőjét se viselhette hozzá.

A Marson alacsony a gravitáció. Meg kell rántani az akasztott ember lábát, hogy eltörjön a nyaka. A szeretteikre hagyják a feladatot.

 

Saját izzadságom bűze tölti meg a hőszkafanderemet. Ez valami nanoműanyag védőruha, és ahogy a neve is mutatja, meleg. A talpamtól a fejem búbjáig szigeteli a testem. Nem jut be rajta semmi. És ki se jut belőle semmi. Főleg a meleg nem. A legrosszabb, hogy még a szemedből se törölheted ki az izzadságot. Átáztatja a fejpántot, lecsorog tócsába az ember lábához, és szarveretesen csíp. És akkor még ott van a húgy. Mert behugyozol. Tankernyi vizet szívsz fel az ivószipkán át. Azt hiszem, kérhet az ember katétert is. De inkább a húgyszagot választjuk.

A fülbeszélőn hallom a klánom fúróit, valami pletykát rágnak fölöttem, míg én a karomFúrón nyomulok lefelé. Egyedül vagyok az alagutamban egy gigászi fémkarhoz hasonló gép nyergében, ezzel marom és tépem

 

fel magam alatt a földet. A fúró tetején, ahol a könyökízület következne, van a nyeregülésem, onnan irányítom a sziklavájó ujjakat. Beledugom a kezem a kontrollkesztyűbe, ami a csápszerű fúrókat irányítja vagy kilencven méterrel a seggem alatt. Úgy mondják, ha Pokolfúró akarsz lenni, hát lángnyelvekként pattogjanak az ujjaid. Az enyémek még a lángnál is fürgébbek.

Csak a hangok vannak velem, a fülemben, azt nem számítva magam vagyok a mélységes alagútban. Csupa rezgés vagyok, és a saját lélegzetem visszhangja, és sűrű és mételyes forróság, mintha forró húgyból varrt, nehéz folttakaró bugyolálna be.

Újabb izzadságpatak tör át piros homlokpántomon, a szemembe csurog, és marja, míg az is éppolyan rőtvörös lesz, mint a hajam. Régebben állandóan az arcomhoz kaptam, hogy letöröljem az izzadságot, de persze csak a hőszkafander arclapját vakarásztam hiába. Még ma is ott van bennem a késztetés. Három év se volt elég, hogy megszokjam az izzadság maró gyötrelmét.

Körülöttem az alagút fala fénysávok kénsárga áradatában fürdik. Ahogy felnézek a keskeny, függőleges járaton, amit ma faragtam a sziklába, felettem a fény elenyészik. Ott fenn folyékony ezüst ragyogásban ül ki a kincset érő hélium-3, de én az árnyékban rejtőző részeket lesem, ahol a fúróim forrósága által idevonzott lándzsaviperák tekeregnek. Átrágják magukat a hőszkafanderen, átharapják a nanoburkot, és a legforróbb helyekre igyekeznek befúrni magukat, ami alapvetően az ember hasa, hogy ott lerakják a tojásaikat. Martak már meg. Azóta is van, hogy álmodom a döggel, fekete, mint egy vaskos olajinda. Combnyi vastagságúra és három ember hosszúra is megnőhetnek, de mi leginkább a kölyköktől rettegünk. Azok még nem tanulták meg beosztani a mérgüket. Az ő őseik is a Földről érkeztek, mint a mieink, és aztán a Mars meg a mély alagutak lassan átváltoztatták őket.

Kísérteties idelenn a mélyben. Magányos. A fúró sikolyán túl hallom a brigád hangját. Egytől egyig idősebbek nálam. Látni azonban nem látom őket a sötétben, magasan a fejem felett. Az alagutam torkolatánál fúrnak odafenn, kampókkal és köteleken ereszkednek egyre lejjebb, hogy a hélium-3-ereket lecsapolják. Nekik méteres fúróik vannak, azzal szecskázzák a sziklát. Ahhoz a munkához is eszelős kéz- és lábügyesség kell, de a bajnok én vagyok. Mert én vagyok a Pokolfúró. Nem akárki állhat be közénk, én ráadásul a valaha volt legfiatalabb vagyok a sorban.

Három éve dolgozom a bányában. Tizenhárom évesen áll munkába az ember, mert aki dugni tud, az tud fúrni is. Legalábbis Narol bácsi így mondta. Bár én csak fél éve házasodtam meg, szóval nem igazán értem, miért mondta.

Ahogy a kontrollkijelzőre pillantok, és a karomFúró ujjaival elkerülök egy újabb hélium-3-eret, finoman és óvatosan, hogy lehámozzam róla a haszontalan sziklát, de kárt ne tegyek benne, Eo táncol be a gondolataimba. Eo. Néha nehéz nem úgy gondolni rá, ahogy gyerekkorunkban mindannyian neveztük.

A kis Eo, apró lányka a hatalmas, vörös sörény alatt. Vörös, mint körülöttem a sziklák, nem rendes vörös, nem rőtvörös. Olyan vörös, mint otthonunk, a Mars. Eo is tizenhat, mint én. És lehet, hogy hozzám hasonlatos – Vörös földásók klánjából, dalok és táncok és a föld gyermeke –, mégis, mintha könnyű levegőből szőtték volna, a végtelen éterből, amely lágy mintába szorítja a csillagokat. Nem mintha láttam volna már csillagokat. A bányászkolóniák Vörösei soha nem látják a csillagokat.

Kis Eo. Tizennégy évesen férjhez akarták adni, mert a klánban a lányoknál ez a szokás. De inkább nem evett, hogy kivárja, míg betöltöm a tizenhatot, ami a férfiak házaskora, és csak akkor húzta ujjára a cérnakarikát. Azt mondta, kisgyerekkora óta tudta, hogy én leszek a férje. Én nem tudtam.

– Vissza, vissza, vissza! – rikoltja Narol bácsi a fülbeszélőbe. – Vissza, Darrow fiam!

Megmerevednek az ujjaim. Magasan van fölöttem a többiekkel, és a sisakmonitorán át figyeli a munkámat.

– Mi a gáz? – kérdem ingerülten. Nem szeretem, ha megakasztanak.

– Még hogy mi a gáz, azt kérdi a kis Pokolfúró – göcög a Vén Barlow.

– Gázciszta, az a gáz – ugatja Narol. Ő a kétszáz fős brigádunk irányítóSzava. – Fogd vissza magad. Hívom a szkenBrigádot, hogy analizálják a részecskéket, mielőtt még a levegőbe repítesz bennünket.

– Még hogy az gázciszta? Semmiség az. Én gázpörsenésnek mondanám. Elintézem.

– Egy éve van a fúrón, és már azt gondolja, hogy lerúgta a tojáshéjat! A kis szaros – jegyzi meg a Vén Barlow szárazon. – Ne feledd Arany vezérünk szavát. Türelem és engedelmesség, fiatalember. A vitézség erényes oldala a türelem. Az emberség erényes oldala pedig az engedelmesség. Hallgass az idősebbre.

Csak forgatom a szemem a bölcsességre. Mert esetleg ha az idősebbek is meg tudnák csinálni, amit én, még talán lenne értelme hallgatni rájuk. De lassú a kezük s az eszük is. Néha az az érzésem, egyszerűen csak azt akarják, hogy én is éppolyan legyek, mint ők. A nagybátyám leginkább.

– Mindjárt sírva fakadok. Ha szerinted gázciszta, egyszerűen leugrok, és kéziszkennelem. Nem ügy. Nem kell a felhajtás.

Folyton az óvatosságról papolnak. Mintha a nagy óvatosságukkal olyan messzire jutottak volna. Évtizedek óta nem nyertünk Babért.

– Özvegyet akarsz csinálni Eóból? – röhög fel az éter recsegésével Barlow. – Felőlem aztán. Csinoska holmi. Fúrj csak bele a cisztába, a lányzót meg hagyd rám. Öreg vagyok, és hájas, de a fúróm még nem csorba, de nem ám! Felettem felröhög vagy kétszáz fúró. Úgy szorítom a kontrollmarkot, hogy kifehérednek a bütykeim.

– Hallgass Narol bácsira, Darrow. Várjunk inkább, míg nincs megbízható eredmény – mondja Kieran, a bátyám. Három évvel idősebb nálam. Ettől persze rögtön ő lesz a család esze, a nagy bölcs. Pedig csak óvatos, annál többet nem tud. – Semmi nem szalad el.

– Hogy semmi?! Csak épp az idő, a pokolba is. A szkenBrigádnak ez órákba telik – kaffantok rá. Egytől egyig tévednek és lassúak, és nem jut el az agyukig, hogy a Babérhoz egy merész lépés elég. És ami még rosszabb, nem hisznek bennem. – Gyáva vagy, Narol.

Csend.

Nem éppen hasznos húzás legyávázni azt, akinek a beleegyezésére vársz éppen. Kár volt mondani.

– Én azt mondom, szkenneld csak le magad – recsegi Loran, Narol fia, az unokabátyám. – Mert ha nem, megint a Gamma az Arany, és megint övék lesz a Babér, vagy ezredszer már.

A Babér. A lykosi bányászkolóniában huszonnégy klán él, és közülük az egyik negyedévente megkapja a Babért. Amivel nagyobb fejadag jár, több, mint amennyi az ember gyomrába fér. És több füstpálca, tarka takarók a Földről. Borostyánszínű italok a Társadalom védjegyével. És persze a győzelem. Emberemlékezet óta a Gamma klán nyeri el mindig. Így nekünk, a gyengébb klánoknak leginkább a fejadagról szól, mert a mi kvótánk éppen csak elég. Eo szerint a Babér csak a csalogató sárgarépa, amit a Társadalom belógat elénk, hogy jó szamárként húzzuk az igát, és közben tudjuk, milyen lassúak és gyengék vagyunk, mert nem érjük el soha. Elvileg mi vagyunk az úttörők. De Eo rabszolgának mond bennünket. Szerintem meg egyszerűen csak nem akarjuk eléggé, és nem adunk bele mindent. Az öregek miatt soha nem vállalunk kockázatot.

– Ne magyarázz a Babérról, Loran. Ha eltalálja a cisztát, mind örökre lecsúszunk a szarveretes Babérokról, fiam – morogja Narol bácsi.

Összeakad a nyelve. Még a fülbeszélőn át is érzem az ital szagát. Ki akarja hívni a szenzorosokat, hogy bebiztosítsa magát. Vagy egyszerűen csak fél. A részeges úgy ázik a rettegésben, mint a saját húgyában. Hogy mitől retteg? Az uraktól, az Aranyaktól? Vagy a csicskásaiktól, a Szürkéktől? Ki tudja? Kevesen. És kit érdekel? Még kevesebbet. Igazából egyetlen ember volt, akit érdekelt a nagybátyám, de az meghalt, amikor Narol megrántotta a lába szárát.

A nagybátyám gyenge alak. Az itallal nem tart mértéket, de egyebekben óvatos, az apám fakó árnya. Lustán és laposan pislog, mintha fájna neki újra meg újra kinyitni a szemét, és meglátni ezt a világot. Nem bízom benne itt lenn a bányában, bár igazság szerint nem bízom benne máshol sem. Anyám azonban azt mondaná, hogy fogadjak szót neki, ő az eszembe idézné az idősek tiszteletét. Bár már családos vagyok, és bár a klánom Pokolfúrója is vagyok, azt mondaná, hogy „az én talpamon még nem érdesedett meg a bőr”. Engedelmeskedem hát, bár legalább annyira őrjítő a tudat, mint az örök izzadság a képemen.

– Legyen – morgom.

Markolom a fúróöklöt, és csak várok, míg a nagybátyám a mély alagút feletti váróból a biztonságiakat hívja. Órákba telik. Kimatekozom. Még nyolc óra a dudaszóig. Ha meg akarjuk verni a Gammát, tartanom kell az óránkénti 156,5 kilós tempót. Legjobb esetben is két és fél óra lesz a szkenBrigádnak, míg ideérnek, és mindent bemérnek. Vagyis utána 227,6 kilót kell aratnom per óra. Ami képtelenség. De ha nem állok le, és lezavarom az unalmas szkennelést, akkor mi vagyunk a nyerők.

Narol bácsi meg Barlow vajon tudja, milyen közel a cél? Meglehet. És meglehet, hogy mindamellett egyszerűen úgy vannak vele, hogy semmi sem éri meg a kockázatot. Talán azt hiszik, hogy isteni beavatkozás miatt úszik el az esélyünk. Mert a Babér a Gammáké. Mert így mennek a dolgok, és így is maradnak. Mi, Lambdák meghúzzuk magunkat szegényesebb otthonainkban, az éppen csak elegendő élelmünkkel. Ez a rend. Nincs semmi, ami miatt érdemes lenne vállalni a kockázatot, hogy felborul a fennálló rend. Az apám ennek az igazságát egy kötél végén himbálózva tanulta meg.

Semmi sem ér annyit, hogy az életünket tegyük fel rá. A mellemen érzem a hajból és selyemből font jegyláncot, és Eo bordáit látom magam előtt.

Ebben a hónapban még jobban kinyomják majd a finom bőrét. És a hátam mögött végigkilincseli a Gamma családokat maradékért. Én meg úgy teszek, mint aki nem tud róla. De még így is éhezni fogunk. Túl sokat eszem, mert még csak tizenhat vagyok, egyre csak növök. Eo azt hazudja, hogy nincs étvágya. Egyes nők ételért meg finom holmikért eladják magukat a Bádogbögréknek (a Szürkéknek, hivatalosan), akik a kis kolóniánk helyőrségi csapatát alkotják, és a Társadalom rendelkezéséből ülnek a nyakunkon. Eo soha nem árulná a testét, csak hogy nekem legyen mit ennem. Ugye nem? Aztán alaposabban átgondolom. Mert én bármit megtennék, hogy enni adjak neki…

Lepillantok a fúróm hegyére. Jó mélyre hatolt, a kiásott lyuk aljába. Ott már csak a kőtörmelék meg a sziszegő, üvöltő fúrók vannak. Mielőtt még alaposabban átgondolnám, már ki is csatoltam a biztonsági hevedereket, és kezemben a kéziszkennerrel levetem magam a százméteres lyukba a fúró csápjai felé. Ide-oda rúgom magamat a vájat függőleges falain és a fúró hosszú, rezgő testén, hogy lassítsam a zuhanásomat. Arról azért meggyőződöm, hogy nem egy lándzsavipera-fészeknél kapom el a fúró szárát, és fékezek be, alig valamivel a fúrócsápujjak felett. A tíz ujj izzik a forróságtól. A levegő remeg, vibrál. Az arcomon is érzem a hőt, ahogy a szemembe döf, a gyomromba öklöz, és megmarkolja a tökeimet. Ha az ember túlságosan óvatlan, még a csontja is szétolvad azokon a fúrókon. És én óvatlan vagyok, de legalább fürge.

Centinként araszolok be a fúróujjak közé, a lábam elöl, utána behajolok, hogy oda tudjam tartani a feltételezett gázcisztához a szkennert. Elviselhetetlen a forróság, a beszívott levegő szinte elemészti a tüdőmet. Hiba volt lejönni. A fülbeszélőből hangok ordítanak rám. Majdnem hozzáérek az egyik fúróhoz, mikor végre behajolhatok a műszeremmel a cisztához. A szkenner megremeg a kezemben, ahogy analizálja a talajt, és végre felvillan rajta az eredmény. A hőszkafanderem bugyborékol, és csípős, édeskés szag csapja meg az orromat, olyan, mint az elégetett szirup. Egy Pokolfúró orrának ez a halál szaga.

 

A Kiadó engedélyével.