Főkép

Nagyon jó véleménnyel vagyok a Jaffa Kiadó történettudományi sorozatáról. Még nem volt olyan darabja, ami ne lett volna hihetetlenül érdekes. Ungváry Krisztián tanulmánygyűjteménye azonban, amely az idei Könyvhétre látott napvilágot, valódi meglepetés volt. A könyv a sokértelmű Tettesek vagy áldozatok? címet kapta, amely frappáns összefoglalása mindannak, ami benne szerepel.

 

A kötet egy tucat tanulmányt tartalmaz, látszólag a legkülönbözőbb témákban. Az elején egy 2014-hez nagyon illő szöveg áll, amely az első világháború alig ismert eseményét, az 1914-es gorodoki lovasrohamot mutatja be. Ha az érdekes témához még azt is hozzávesszük, hogy ez a tanulmány volt a szerző egyik legelső publikációja, máris érezni, méltó és figyelemfelkeltő indítása ez a könyvnek.

 

A folytatás azonban még lebilincselőbb. Eddig ismeretlen részleteket tudhatunk meg Szálasi Ferenc katonai karrierjéről, portrét kapunk különös sorsú barátnőjéről, későbbi feleségéről, Lucz Gizelláról (akinek még a nevét is rosszul írja a legtöbb életrajz), majd megismerkedhetünk a huszadik századi magyar történelem két, akár szimbolikusnak is tekinthető életpályát befutó szereplőjével. Egyikük Zákó András, a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének különc harcosa, másikuk Szemik György, a tehetséges festő, aki olyan második világháborús plakátok tervezője volt, mint a „Zsidóság és Szovjet = Magyarország halála” feliratú, uszítóan antiszemita nyomdatermék, vagy a – mint a tanulmányból kiderül, Páger Antal kislányát modellül használó – „Én is hadicél vagyok?” feliratú, emlékezetmanipuláló darab, amelyen a gonosz amerikai repülő leszórta robbanó baba letépi a síró kislány ujjait. Szemik először Imrédy pártjának nagygyűléseihez készített díszleteket és tervezett koreográfiát (mint valami kis mini-Speer), majd még inkább a jobbszélre sodródva lelkes nyilassá változott. Ám utóbbit is furamód tette: maga tervezett egyenruhában parádézott és a levegőbe lődözött… Nem sokkal később már a Kommunista Pártnak ajánlotta fel tehetségét. 1945-ben ugyan börtönre ítélték, ám azonnal zárkaügynök lett, s élete további része ettől kezdve a kollaborálás jegyében folyt, éles szélsőbal fordulattal. Kiszabadulása után is a párt rendelkezésére állt: plakátokat tervezett, lelkesen súgott be, sőt, 1956 után még külföldre is kitelepítették ügynöknek – igaz, megbízhatatlannak bizonyult. S mindeme életpályát a rendszerváltás után lelkesen nyilatkozó, s mindeközben – ki hinné – rabbiportrékat festő nyugdíjasként zárta… Életében benne van az egész század.

 

A könyvben még két tanulmány kapcsolódik a magyar történelemhez. Az első azt mutatja be, hogy akarta beszervezni a magyar titkosszolgálat a többször is hazánkba látogató, ma már elismert és lovaggá ütött brit történészt, Martin Gilbertet. Vajon ki csapott be kit? Mi volt Gilbert akkoriban? Megtévedt kapitalista, aki csak az utolsó percben húzta ki a fejét a magyar állambiztonság hurkából? Vagy épp gátlástalan potyázó, aki lelkesen élvezte a beszervezési célú országjárást és költötte a magyar állam pénzét, magában mosolyogva a körülötte sürgölődő ügynökökön? Vagy épp a brit titkosszolgálat embere, egy sikeres ellenjátszma folytatója? Jó kérdés…

 

Mint ahogy az is, milyen jogon merészelt a szocialista magyar állam hasznot húzni a magyar zsidóság szenvedéseiből… A Kárpótlás és kifosztás közt című tanulmányból ugyanis kiderül, amikor Németország bejelentette, hajlandó magas kárpótlást fizetni mindazoknak, akik a megfelelő űrlapokon benyújtják kárigényüket a tőlük a németek által elkobzott javak ellentételezésére, a magyar szervek egész hivatalt és több szövetséget hoztak létre a zsidók „segítésére”. Ezek a szervezetek azonban arra igyekezték rávenni – sok esetben sikerrel – a holokauszt túlélőit, hogy a tőlük többnyire még Magyarországon elvett – és az új magyar állam által vissza soha nem adott – értékeiket is a németeken kérjék számon. A tökéletes cinizmussal, sőt, az egykori áldozatok megfigyelésével, kényszerítésével és zaklatásával folyó eljárásnak egy célja volt: valutát szerezni a magyar államnak. A kárpótlást ugyanis német márkában kapták, ám magyar forintban adták ki az áldozatoknak, akiket ezért arra kényszerítettek, hogy hazudjanak egyébként megtörtént és jóvátehetetlen szenvedéseikről. A felelőtlen és rövidlátó történelemhamisítás nemcsak a holokauszt túlélőit gyötörte meg, a történetekről való közbeszédet tette lehetetlenné és a német államkasszát csapolta meg, de kiváló táptalaját adja a mai önfelmentők érvelésének is. Hiszen-e hamisított papírok alapján a hazai rendőrség, a csendőrség, sőt, szinte egyetlen magyar sem vett részt a zsidóság módszeres kifosztásában és deportálásában…

 

A kötet további részét egy Hitler tábornokainak háborús felelősségével foglalkozó izgalmas áttekintés, a sokak által tisztelt Rommel tábornok pályaképe és három közéleti témájú tanulmány teszi ki: utóbbiak a Terror Házáról, az új magyar alaptörvényről és a megszállási emlékműről szólnak. Valamennyiükben közös azonban, hogy erkölcs, felelősség, történelmi emlékezet és történelemhamisítás témájában azonos álláspontot képviselnek.

 

Ahogy az egész könyv is. Bár témái sokfélék, alapkérdése: mit is kezdjünk múltunkkal, ami még alig lett múlttá. Hogyan szemléljük? Mert két dolog biztos. Egyrészt, ahogyan Hitler tábornokait sem mentette fel az, hogy parancsra tették, amit tettek, vagy ahogyan a magyar zsidóság elhurcolása és elpusztítása alól sem menthetjük fel magunkat azzal, hogy mindent a németek követtek el, úgy történelmünk egyetlen eseményére sem mondhatjuk azt, hogy mivel az kellemetlen, tragikus, vagy netán bűntett, valójában nem is történt meg velünk, nem is része a magyarság történetének. Egész történelmünket vállalni kell. Másrészt a múltat pontosan és részletesen kell feltárni, hogy megérthessük. Ahogy a valóságban nincsenek fekete-fehér jellemek, és mesébe illően vagy csak jó, vagy csak rossz szereplők, úgy a huszadik századi történelemben is gyakran fordul elő, hogy ugyanaz a személy az egyik helyzetben tettes, a másikban áldozat. Csak akkor dolgoztuk fel a múltat, ha a mesék ördög-angyal relációja helyett árnyalt és bonyolult kép bontakozik ki előttünk. Amelynek az elemeit ugyan nehéz politikai zászlókra tűzni, viszont segíti, hogy egész múltunk feltáruljon előttünk. Ehhez kellenek a jó történészek. Ehhez kell Ungváry Krisztián új könyve is.