Főkép

Richard Linklater rendező 12 éven keresztül forgatta ezt a filmet, így a szemünk előtt nő fel a Mason nevű fiú (Ellar Coltrane). A film elején 6 éves, a végén 18, és ez önmagában elég ahhoz, hogy mozitörténeti jelentőségű legyen a film. De nem emiatt fog bekerülni sokunk örök kedvencei közé.

 

Ebben az évben két filmet vártam nagyon, de nagyon, erre két egymást követő héten mutatják be őket. A másik a T.S. Spivet különös utazása, és az jutott eszembe, hogy ha a T.S.-t csak az tudja értékelni, aki képes gyerekként látni, úgy a Sráckort az, aki képes felnőttként. Merthogy ez nem egy izgalmas mozi, a történetét mintegy az élet írta (még ha Linklater hathatós segítségével is), és a film egy pontján rájön az ember, hogy akár az ő életéről is forgathatták volna, vagy bárkiéről. Bárki életéről lehetne ilyen filmet csinálni. Ahogy a Brian életében elhangzik: „ti mind különlegesek vagytok”, s valóban. Akármekkora ordenáré közhely is, mindannyiunk élete egy külön sztori. Valaki azt mondja, csodálja, hogy Linklater képes volt megállni, hogy az adott korszakot ne húzza tovább, meg ne csináljon külön filmet az egyes úgymond mellékszereplőkről. Lehetne, nem vitás. Ilyen az élet.

 

És valóban ilyen. A maguktól értetődő különbségektől eltekintve akármelyikünk élete ilyen: apróbb-nagyobb tragédiák, komédiák, örömök, bánatok, miegyebek sora, de alapvetően extra dolgok nélkül. Leperegnek az úgymond nagy és fontos állomások, aztán már el is szaladt az egész. „Azt hittem, ennél több lesz”, mondja Mason anyja (Patricia Arquette), és biztos van mozilátogató, aki a filmre érti majd, pedig nem, ennyi az élet, és nagyon szerettem volna akkor és ott megölelni azt a nőt.

 

Linklater már nagyon régóta, több filmjében is firtatta az élet értelmének, mibenlétének kérdéseit. A sajátos animációkkal dolgozó Waking Life-ban épp úgy, mint a Mielőtt felkel a Nap/Mielőtt lemegy a Nap/Mielőtt éjfélt üt az óra trilógiában is. Nem is tudom, hol olvastam, ki mondta, hogy ez a film olyan, mintha a Mielőtt felkel a Nap előzménye lenne a fiúról. Akár. Van sok párhuzam, mégis, önmagában is teljesen megállja a helyét. Linklaternek remek párbeszédei vannak, nagyszerű színészei, bámulatos látásmódja, úgy képi világában, mint mondanivalóban. Persze, egy filozófusnak ez túl kevés, egy átlagos agymosott tévézombinak túl sok. De Linklater nem ítélkező típus: megmutatja az amerikai (egyáltalán: nyugati) életforma és társadalom sekélyességét is, de azt is, hogy mind csak emberek vagyunk.

 

És mindezt egy olyan filmben mondja el, ami jobbára mellőzi a pátoszt, a költőiséget, de a direkt durvaságot is. Mason (és az életében jelenlévő, oda belépő s onnan kilépő emberek) történetéből minden epizódban valami fontosat ragad meg, de olyan természetességgel, hogy az ember úgy érzi, ilyet ő is tudna csinálni a saját szeretteiről. Nem feltétlenül a nagy eseményeket mutatja be, de mirólunk is talán épp a hétköznapjaink mondanak el a legtöbbet.

 

Többször nézős film ez. Nemcsak azért, mert minden korban mást mond majd, de például azért is, mert elsőre az ember nem is tudja felfogni azt a milliónyi apróságot, ami szintén teljes természetességgel van jelen a filmben, hiszen ott a helye: nemcsak a szereplők, de a ruhák, zenék, lakásbelsők, minden egyebek változását, ahogy haladunk előre az időben. Nagyon-nagyon tetszik az, hogy mennyire jól átjön Mason változása. Hogy a kis Pókember pizsis 6 évesből mint lesz folyton videójátékozó kisiskolás, majd napjait csajozással, füvezéssel és fotózással tengető nagyobb srác, s végül egyetemista, akinek határozott, s egyre megalapozottabb és sajátos véleménye van az életről, az univerzumról meg mindenről. Mint változnak a szülei és tesója (őt Lorelei, a rendező lánya játssza), illetve a fiú hozzájuk fűződő kapcsolata. Hogy dönt az anyjuk újra meg újra rosszul férfiak tekintetében, mint változik link apjuk, és így tovább.

 

Szeretem ezt a filmet, mert igazi, mert őszinte. Szeretem, mert rólunk szól. Tudom, hogy sokan éreznek ugyanúgy az életükkel kapcsolatban, mint Mason anyja, hogy „csak ennyi?!”, de akkor is ilyen, ha nem szeretik. Akkor már jobb szeretni.