Főkép

„Klasszisokkal jobb” – hirdetik a Művészetek Palotája új évadát beharangozó plakátok városszerte, köztük A meztelen bohóc fotójával illusztráltak is, és tűnjék bár olcsó fogásnak, nem tudom megállni, hogy azt írjam: tényleg. Azzal együtt, hogy engem már a Recirquel – Magyarország első újcirkusz társulata – tavalyi, elsőként a Müpa újcirkusz-sorozata számára alkotott előadása, a Cirkusz az éjszakában is lenyűgözött, az idei Tavaszi Fesztiválon bemutatott, azóta is folyamatosan telt házzal játszott A meztelen bohóc valóban klasszisokkal jobb. Mert míg tavaly az előadás – mint színpadi előadás – hiányosságait és az esetleges esetlenségeket könnyedén felülírta az öröm és büszkeség, hogy igen, nekünk is van egy saját újcirkusz társulatunk, erre idén nem hogy nem volt szükség, de egész konkrétan eszünkbe sem jutott. Sőt! Ezzel az előadással a Recirquel simán belőtte magát abba a ligába, ahol a tavaly szintén a Müpa színpadán látott – számomra egyébként az eddigi legemlékezetesebb „újcirkusz-élményt” nyújtó – Compania Finzi Pasca játszik.

 

Mely társulat hatása egyébként az előadás során többször felfedezhető – ami korántsem baj, a legjobbaktól tanulni illik, ugyebár. Elsősorban nem is technikát – hisz az már tavaly is kifogástalan volt – hanem színpadi dinamikát, szcenikát, bátorságot, a könnyedebb és súlyosabb elemek egymásra építését. Amitől tulajdonképpen az előadás több lesz, mint egymásra halmozott artistaszámok összessége, és kialakul ez a megfoghatatlan „cirkusz-színház” érzet.

 

Vagyis a darab maga, melynek középpontja ezúttal a bohóc. A meztelen bohóc, aki a levetett jelmezek közepette keresi, mi rejtőzik jelmez, szerep, máz alatt-mögött. Keresi önmagában, keresi az artistákban, keresi bennünk, a közönségben. Egyed Brigitta bohóca markáns jelenléttel és olykor szívszorító őszinteséggel fogja össze és választja el az egyes számokat – boldog-szomorú alakítása, fájdalma, kommunikációja a közönséggel sokat emel az előadás színvonalán. S bár az első felvonásban még olykor rezgett a léc – nem mindig sikerült eltalálni azt a bizonyos érzékeny határvonalat nevettetés és ripacskodás között – a szünet után a „Tanulj meg fiacskám komédiázni” sorait hallgatva úgy gondolom, még a közönség legszőrösszívűbb tagjai is elmorzsoltak pár – gondosan titkolt – könnycseppet érte (no meg magukért).

 

Persze hiába főszereplőnk a bohóc, tudja ő, hogy a közönség sosem érte jön: nem is mulasztja el orrunkra kötni, hogy a lényeg itt mindig az attrakció. Ami ezúttal is lélegzetelállító. Noha sajnos a megtekintett előadáson az egyik „húzónév” betegsége miatt borult az eredeti műsorterv, hiánya csak akkor tűnt fel, amikor hazatérve belelapoztunk a műsorfüzetbe és elolvastuk a kedvesen belekészített értesítést. Ha nem látok képeket a kimaradt számról, meg nem mondom, hogy ez az előadás nem így teljes, ahogy van (mint ahogy azt sem, hogy az est egyik leglátványosabb számát „beugró” adta elő).

 

Apropó, látvány! El nem tudom mondani, mikor láttam olyan lenyűgöző díszletet utoljára, mint ezen az előadáson. Csanádi Judit díszletei ezer szállal kötődnek az előadás tematikájához, önmagukban olyan áthallásokat hordozva, ami sokszor túlmutat még az egyébként remek dramaturgián is. Levetett jelmezekből áll itt minden – a „függöny”, mely elválasztja a „színpadot” a valóságtól, a táncosok dobogói, a szakadék fala, melybe időről időre belezuhanunk, a groteszk-véres termőtalaj, melyből vonagló testek születnek. Nincsenek szavaim arra a borzongató élményre, amit az egész színpadon átívelő vörösben úszó, hálóra erősített ruhaszövetből ki-kibukkanó, torz táncukkal és fájó lüktetésükkel az egészet életre keltő táncosok produkciója adott. Valami olyan mélyen rejlő, zsigeri félelmet-fájdalmat-gyönyörűséget érintő tartalmat hordoz számomra az a jelenet – az előtérben mozgó artista, adjon elő bármilyen mozgásművészeti csodát, itt valójában szinte „díszlet” – hogy az messze-messze túlmutat az előadás keretein.

 

Bár a csúcspont vélhetően mindenkinek más – a Czigány Judit gyönyörű énekével kísért, majd kocsmazenével aláfestett trambulinozásba torkolló menetelés a szakadék felett szintén megállná a helyét önálló jelenetként, nem csupán újcirkuszi keretek között. S ha már trambulin: a társulathoz A meztelen bohóc előadásai során csatlakozó nemzetközi hírű WallKings trampowall (falas gumiasztal) csapat attrakciója túlzás nélkül állíthatom, hogy megdöbbentő reakciókat váltott ki a közönségből – a nevetés-sikítozás-hitetlenkedés kombója jól mutatta, hogy ilyet magyar színpadon még valóban nem nagyon láthattunk. (Jómagam csak azért nem sikítoztam a mélybe zuhanó trambulin-művészek láttán, mert hasonló számhoz volt szerencsém a tavaszi Cirque Éloize előadás során – ehelyett jóleső büszkeséggel állapítottam meg, hogy na tessék, tudunk mi is olyat, mint a „világ második számú újcirkusz-csapata”.) Egyébiránt nem a WallKings tagjai az egyetlenek, akik vendégjátékukkal színesítik a palettát: a világszerte ismert zsonglőr, Dittmar Laido és öt kiváló kortárstánc-művész erősíti az előadást – vendégszereplésük az én szememben mindenképpen egy előremutató folyamatot jelez.

 

A show pedig pörög tovább, ezerrel – rövid szünet után szeptembertől ismét látható a Fesztivál Színház színpadán a nagysikerű Cirkusz az éjszakában; októberben pedig a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon bemutatásra kerül a legújabb darab, a Párizs Éjjel. Csak remélni tudom, hogy a közönség lelkesedése is kitart még jó ideig – és hogy lesz lehetőség, erőforrás, hely, kreativitás újra meg újra megújulni, tanulni, vendégművészeket hívni és vendégjátékra menni más társulatokhoz, egyáltalán: bekerülni a nemzetközi újcirkusz-élet vérkeringésébe. Mert ha van is még mit tanulni – hiszen mindig van – ahhoz kétség nem fér, hogy ez egy világszínvonalú előadás.

 

Író, koreográfus, rendező: Vági Bence

Zeneszerző: Sárik Péter
Díszlettervező: Csanádi Judit
Jelmeztervező: Berzsenyi Kriszta
Világítástervező: Pető József
Dramaturg: Gergely Dorka

Rendezőasszisztens: Hiller Adrienn

Artistamester: Ócsai Böbe

Szakértő, alpinista: Vladár Tamás

Sminkmester: Ipacs Szilvia

Fodrász: Marton Ádám

Díszlettervező-asszisztens: Klimó Péter

Jelmeztervező-asszisztens: Muladi Klára

 

Bohóc: Egyed Brigitta / Farkas Gábor Gábriel

 

Artisták: Dittmar Laido, Illés Renátó, Herczeg Richárd, Lakatos Leonetta, Pintér Áron, Veress Zsanett, Ott Olivér, Törő Máté, Némedi Zsolt, Szabó Andrea

 

Táncosok: Horváth Zita, Orbán Andrea, Pálfi Gabriella, Túri Lajos Péter, Fischer Tamás, Zsíros Gábor

 

Közreműködik: Czigány Judit - ének

Felvételről közreműködik a Budafoki Dohnányi Zenekar Hollerung Gábor vezetésével