Beleolvasó - Jeff VanderMeer: Fantomfény

Fülszöveg:

Az X Térség támadásba lendült, és felemésztette a kutatására létrehozott ügynökséget, a Déli Végeket. Van, aki ott rekedt, de dolga van odabent. Van, aki visszatér, és van, aki hazatér oda. Van, aki még mindig válaszokat keres, míg mások csak a túlélésre játszanak. Van, aki harcol az ismeretlennel, és olyan is, aki csak megismerni szeretné, ha már megérteni lehetetlen.

Az X Térség pedig felfedi történetét és titkait, de azok jelentősége és következményei talán mélyebbek és ijesztőbbek az eddigi bizonytalanságnál. Mert hatással vannak az egész világra - már ha létezik még az eddigi világ, és érdemes egyáltalán félteni azt.

Az X Térségben lévőknek személyes szinten is meg kell találniuk a választ: valódi-e egyáltalán a korábbi énjük, és érdemes-e harcolni érte, vagy jobb elfogadni a változást?

 

Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának befejező kötete zseniális ötvözete és betetőzése az első két résznek. A cselekményszövés és az elbeszélés különleges módja még hatásosabbá teszi ezt a mesteri, hátborzongató, elgondolkodtató és izgalmas regényt, amely messze túlmutat a sci-fi határain.

 

 

 

 

Részlet a könyvből:

000X: AZ IGAZGATÓ,

TIZENKETTEDIK EXPEDÍCIÓ

 

Majdnem elér, közvetlenül alattad: a hullámtörés tajtékos rohamai, a tenger metsző szaga, a sirályok csapkodó összevisszasága, a csikorgó visításuk. Csak egy új nap az X körzetben, egy különleges nap neked: a halálod napja. Ott ülsz egy homokbuckának támaszkodva, félig a málló fal alatt. Érzed az arcodon a nap melegét, látod a saját árnyéka felett föléd meredő világítótorony szédítő képét. Az ég kemény börtön, a kékségen kívül semmi mást nem enged át. A homlokodon, a sebben ragacsos homok, a szádban fanyar valami, a torkodból szivárog ki az ajkad között.

Béna vagy és megtört, de a megbánásba furcsa megkönnyebbülés is vegyül: ilyen messzire jutottál, itt elakadtál anélkül, hogy megtudnád, mi lesz a vége, de most mégis… pihensz. Most megpihensz. Végre. Minden tervezőmunkád a Déli Végeken, az állandó és kínzó félelem a kudarctól vagy az annál is rosszabbtól, a nagy ár, amit fizettél… Ez mind lassan kiszivárog belőled ragacsos, vörös gyöngyökben a homokra.

A táj meglódul a szemed előtt, a hátad mögül feltornyosul és föléd tekeredik, hogy megnézzen; néhol fellobban, kavarog vagy egy pontba sűrűsödik össze, mielőtt újra kitisztul a kép. A hallásod is cserbenhagy, romlott az egyensúlyérzeteddel együtt. És mégis ott az a lehetetlen valami: akár egy bűvésztrükk, a tájból felfakadó hang, a téged figyelő tekintet. A suttogás ismerős: „Rendben van a ház?” De úgy érzed, lehet, hogy ezt egy idegen kérdezi, ezért nem válaszolsz, félsz attól, ami az ajtón kopogtathat.

A toronyban történtek során szerzett seb a válladon most sokkal fájdalmasabban lüktet. Ez a seb árult el téged, kényszerített, hogy kiugorj a vakító kék mélységbe, pedig nem akartál. Kommunikált valahogy a sáson át táncolva közeledő lánggal, reagált rá, és elvette az uralmadat önmagad felett. Szinte soha nem volt még ekkora rendetlenség a házban, mégis tudod: bármi távozzon is el belőled a következő néhány percben, valami mégis megmarad. Mert itt nem elég a halálhoz az, ha az égbe, a földbe vagy a vízbe veszel.

A világítótorony mellett egy új árnyék jelenik meg, cipők csikorognak a kavicsokon. Zavartan felordítasz:

– Megsemmisítés! Megsemmisítés! – És csapkodsz magad körül, amíg rá nem ébredsz, hogy a föléd térdelő alak az egyetlen, akire nem hat a parancsod.

– Csak én vagyok, a biológus.

Csak maga. Csak a biológus. Csak a besült pisztoly, amit az X körzet falához vágtál.

Felsegít, vizet önt a szádba, lemossa a vért, amit felköhögsz.

– Hol a geodéta? – kérdezed.

– A táborban maradt – válaszolja ő.

– Nem akart magával jönni? – Félt a biológustól, félt az éledező lángtól, akárcsak te. – Lassan lobogó láng, lidércfény lebegett keresztül a mocsáron és a dűnék felett, lebegett egyre csak, valami nem emberi, valami szabad és lebegő… – Le akarod nyugtatni őt ezzel a hipnotikus szuggesztióval, még ha rá ez nem is hat jobban, mint egy altatómondóka.

Az ezután következő beszélgetésben folyton elakadsz, és elveszted a fonalat. Kimondod, amit nem akarsz, igyekszel szerepben maradni, annak látszani, akinek a biológus ismer, a számára alkotott karaktert hozni. Lehet, hogy már nem kellene ezzel törődnöd, de még mindig szerepet játszol.

Téged okol, de te nem okolhatod őt ezért.

– Ha katasztrófa, hát magának köszönhetjük. Pánikba esett, és feladja.

Nem igaz, te soha nem adtad fel, de bólintasz, mert eszedbe jut a sok hiba, amit elkövettél.

– Az is, persze. Valóban. Hamarabb látnom kellett volna, hogy maga változni kezdett. – Ez igaz. – Vissza kellett volna küldenem magát a határhoz. – Ez nem igaz. – Nem lett volna szabad lemennem az antropológussal. – Ez sem igaz, nem teljesen. Miután ő titokban elhagyta az alaptábort, mert bizonyítani akart, nem volt más választásod.

Újra vért köhögsz, de ez már nem számít.

– Hogy néz ki a határ? – Egy gyerek kérdez ilyet. A válasz nem jelent semmit. A határ mindenhol ott van. És nincs határ. Itt órákig gyalogolhatsz,

mégsem tévedsz el. Itt nem tévedhetsz el, bármennyire próbálkozol.

– Hogy néz ki a határ?

Majd elmondom, ha odaértem.

– Mi történik valójában, amikor áthaladunk rajta?

Nem az, amit gondol.

– Mit titkolt előlünk az X Térségről?

Semmi olyat, aminek hasznát vehetné. Igazán.

A nap csak üres, vak fénygyűrű, a biológus hangja elhal és visszatér, a jobb öklödben a homok egyszerre forró és fagyos. A hullámokban rád törő fájdalom ezredmásodpercenként támad, annyira átjár, hogy már nem is létezik.

Végül felfogod, hogy már nem tudsz beszélni. De még ott vagy, tompán, a mélyben, mint egy gyerek, aki itt fekszik a parton, egy pokrócon, arcába húzott sapka alatt. A hullámok állandó zaja kábulatba ringat, a tengerről süvítő szél lehűti a testedben hullámzó, végtagjaidat átjáró forróságot, a hajadba tép, de a hajad lobogását olyan távolinak érzed, mint a fej alakú szikla tetején növő gaz lengését.

– Sajnálom, de muszáj – mondja a biológus, mintha tudná, hogy még hallod. – Nincs más választásom.

Érzed, hogy a bőröd feszül, húzódik, érzed a rövid bemetszést, amikor mintát vesz a sérült karodból. Elérhetetlenül magasból kezek ereszkednek le hozzád, átkutatják a ruhádat. A biológus megtalálja a naplódat, a rejtett fegyveredet. A szánalmas levelet. Mit gondol majd róla? Valószínűleg semmit. Valószínűleg a vízbe dobja a fegyverrel együtt. Valószínűleg élete hátralevő részét arra fecsérli, hogy a naplódat tanulmányozza.

Még mindig beszél.

– Nem tudom, mit mondhatnék. Haragszom. És félek. Ide hozott minket, és megvolt az esélye, hogy elmondjon mindent, amit tud, de maga hallgatott. Mondanám, hogy nyugodjon békében, de azt hiszem, nem fog.

Azután elmegy, és hiányzik. A másik ember testének súlya mellőled, a fonák elismerés a szavaiban, de nem hiányzik sokáig, mert te már tűnsz el, beleolvadsz a tájba, mint egy kelletlen kísértet, és hallod a távolból az ismeretlen, halk, szép zenét, és ami korábban suttogott, az újra suttog, és téged elvisz a szél. Valamilyen idegen tudat társult hozzád, könnyen a levegő részecskéinek néznéd, ha nem összpontosulna egy helyre, ha nem lenne akarata. Ha nem lenne boldog?

Sodródsz a néma tavak fölé, csapódsz a mocsarakon át, zölden rezegsz a tenger és part tükrében, a késő délutáni napfényben, majd bedőlve kanyarodsz a szárazföld irányába, a ciprusok és a fekete víz felé. Újra az égbe lódulsz, a nap felé száguldasz, billegés és pörgés, és zuhanás, a föld forogva rohan feléd, megfeszülsz a felvillanó, lassan ingó nádas felett. Szinte várod, hogy meglásd Lowryt, az egykori első expedíció sérült tagját, amint a biztonságot jelentő határ felé mászik. De csak a biológus van ott, kaptat a sötétbe boruló ösvényen, előtte pedig kínjában jajongva vár rá a tizenkettedik előtti expedíció átalakult pszichológusa… Erről te éppen annyira tehetsz, mint mások, a te hibád, jóvátehetetlen és megbocsájthatatlan.

Megfordulsz, gyorsan közelít feléd a világítótorony. A levegő remeg, amikor a torony két oldala mellett elsüvít, majd mögötte újra egyesül, mindig letapogat, örökké kutat, felemelkedik, csak hogy leereszkedhessen, és kérdőjelként visszakunkorodjon, hogy tanúja lehess a saját bemutatott áldozatodnak, az oda hullott, fényt izzadó testednek. Még mindig lebegsz? Még mindig haldokolsz, vagy már meghaltál? Többé nem tudhatod.

De a suttogás még nem hagy nyugtot neked.

Nem odalent vagy.

Idefent vagy.

És még tart a vallatás.

És mindig újrakezdődik, amíg meg nem adtál minden választ.

 

A Kiadó engedélyével.