Főkép

A skandináv krimik – kivált az Animus gondozásában megjelenő kötetek – népszerűsége továbbra sem csökken, és bár nem fenyegetik Agatha Christie műveinek pozícióját, úgy vélem, komoly részesedésük van a krimik piacán. Az utóbbi időben azon filóztam, hogy mennyire ingatná meg ezt a helyzetet, ha a korábbiaknál gyengébb regény jelenne meg ebben a zsánerben – vagy ha nem is gyengébb, hanem csak olyan, amelyre egyszerűen nem vevők a hazai olvasók. Visszaerősödne az angolszász vonal, esetleg új nációk bukkannának fel?

 

Mindez azért jutott eszembe, mert az új Läckberg-kötet kezdetben inkább ellenérzést, semmint rajongást váltott ki belőlem. Egyszerűen túl sok szálból szőtték ezt a történetet, és a bőség inkább zavart okozott, semmint újszerűséget és izgalmat. Amíg mondjuk fantasy esetében ez a felállás nagyon jól működik (lásd Martin és Erikson), addig kriminél ez egyszerűen elbizonytalanítja az olvasót. Most akkor kire figyeljen, mi a lényeges, mi nem? Én mindenestre enyhe csalódottsággal lapozgattam az első ötven oldalt.

 

Aztán lassan minden a helyére került, megszoktam ezt a „mindenre odafigyelünk” szemléletet, s persze azt is, hogy ami előttem van, az csak részben krimi, egyébként inkább szépirodalom. A regényben gyakorlatilag egy zárt csoport, a nyomozók pár fős közösségének hétköznapjait követjük; olyan, mintha a 87-es körzet hekusai mostanság tennék a dolgukat, de nemcsak egyikőjüket kísérjük el a műszak végén, hanem minden szolgálatban lévőt – valamint az éppen aktuális ügy kapcsán megismert tanúkat, gyanúsítottakat is. És nemcsak egy nap, hanem az egész héten vagy hónapban ott ülünk mellettük a konyhában reggel, nézzük, miként viselkednek családi körben, hogyan ismerkednek, és nem utolsó sorban mit éreznek vagy gondolnak egymásról.

 

Emlékeim szerint nem ez az első alkalom, amikor egy krimiben a magánéleti rész sokkal érdekesebb, mint a tényleges nyomozás. Van abban valami torokszorító, ahogyan a magányos férfi barátnőre lel, vagy amikor egy kóbor kutyának gazdát találnak. Elgondolkodtató, milyen az, amikor egy családban felcserélődnek a szerepek, és a férj marad otthon gyesen, vagy milyen nehéz két csonka családot összekötni, a sérelmek és félelmek függönye mögött megtalálni a boldogságot – vagy csak annak ígéretét. Milyen kevés kell egy rossz döntéshez, aminek eredményeként családok törnek darabokra…

 

Maga a nyomozás egyébként remek alkalom arra, hogy egy kicsit jobban megismerjük Svédország közelmúltját. Úgy vélem, hozzám hasonlóan a többség szinte semmit nem tud arról, miként élték meg a Második Világháborút a svédek, hogyan viszonyultak a szomszédos Norvégia német megszállásához – Läckberg számos meglepő részletet tol az arcunkba, legyen szó tengeri aknamezőről vagy éppen koncentrációs táborról.

 

Az Eltitkolt életek a kezdeti bizonytalanság után meggyőzően hozta a kötelezőt: a skandináv krimi kedvelői ismét jól szórakozhatnak, életszagú szereplők keresik a halottak által hátrahagyott titok magyarázatát, s közben még arra is jut energiájuk, hogy saját létüket színesítsék kiszámítható és váratlan fordulatokkal.