Főkép

Egy kicsit megcsúsztam Lucky Luke magyarul idén megjelent kalandjával, de talán még időben elkészülök az ajánlómmal, és megelőzöm a következő füzetet. A magyar sorrendben 19. rész eredetileg 1972-ben jelent meg (39-es sorszámmal), vagyis a szerzőpáros azon korszakából származik, amikor olyan gyöngyszemekkel rukkoltak elő, mint a Postakocsi vagy a Daltonváros.

 

Miként azt megszokhattunk, a Goscinny-Morris szerzőpáros gyakran nyúlt a vadnyugat olyan ikonikus alakjaihoz, mint például a karavánvezető, a postakocsis vagy a lovassági tiszt. Az eddig felsoroltak közös jellemzője, hogy a technikai fejlődésnek köszönhetően ma már megszűnt foglalkozásokként gondolunk rájuk, azonban ebben a kötetben egy máig létező munkakör kerül bemutatásra, hiszen fejvadászt még manapság is láthatunk az USA utcáin…

 

A Pinkerton eset kapcsán már elhangzott, hogy a magándetektíveket mindenki utálta a vadnyugaton (teszem hozzá teljesen jogosan). Ezúttal a fejvadászokat köpködi a lakosság, ami számomra egy kicsit érthetetlen, hiszen ezek a férfiak a törvény ellen vétkezőket gyűjtik be, vagyis a közösség érdekében ténykednek. Persze nehéz ezt mai fejjel megítélni, hiszen akkoriban a határterületeken a törvény ereje gyakorlatilag a helyi lakosság erején volt lemérhető, s azt se felejtsük el, hogy a vétkesek fogva tartása a közösségnek jelentett pluszkiadást, ők fedezték az ellátást és minden más költséget. Nem csoda hát, ha igyekeztek rövid idő alatt ítéletet hozni, aminek az eredménye könnyen kivégzés lehetett, mint a legkedvezőbb ár/teljesítményt jelentő megoldás.

 

A sztori kellőképpen változatos, van benne például kikacsintás az olasz spagetti westernre, a címszereplőt egyenesen Lee Van Cleefről mintázták – ez a választás egyébként nekem annyira nem jött be, a megrajzolt figura túlságosan kilóg a sorozat képi világából. Még jó, hogy nincs folyamatosan a színen, bár amikor meg igen, akkor olyan megmozdulásai vannak, amelyek gyakorlatilag akármelyik Leone westernbe beleférnének. Ilyen epizód például, amikor a fejvadászok nekiállnak egymással alkudozni a vérdíjon, vagy amikor Elliot Belt (Lee Van Cleef) nekivág az indián rezervátumnak.

 

Jut eszembe, nemcsak egy híresség került megmintázásra a képregényben, hanem bizony egy másik kultikus filmszínész is felbukkan az indián rezervátumban: arról mondjuk fogalmam sincs, miért pont Frankenstein szörnyének maszkját hordják az cheyenne sámánok, de tény, nagyon jól áll nekik Boris Karloff legismertebb szerepe. Azt pedig ennek a markáns angol jelenlétnek tudom be, hogy az őslakók nevei ezúttal egytől-egyik angolul szerepelnek – ez egyértelműen tudatos fejlemény, hiszen a korábbi füzetekben magyarul élvezhettük a beszélő neveket. Azért persze Little Fish Knife vagy Small Face sem rossz, csak fura.

 

Lucky Luke feladata szokás szerint a világbéke, de legalább a kisváros nyugalmának helyreállítása. Meglepő módon ezt időnként pisztoly nélkül teszi – talán ennek is köszönhető, hogy amikor viszont nála van, mindig olyan helyzetbe keveredik, amelyben használnia kell hatlövetűjét. Egy biztos, magányos hősünket eddig ritkán láttuk idegesnek, ezúttal azonban sikerült több ízben felbosszantani, de olyannyira, hogy ennek köszönhetően még a lovával is összekap (lásd 35. oldal). Kacagásból szokás szerint nincs hiány, jót mulattam a lótenyésztő idegsimító rituáléján, de az indián esőtánc és az indián ostromot felvezető jelenetek sem piskóták, miként Custer lótakarója is érdekes adalék volt.

 

Tudom, bennem van a hiba, de olvasás közben végig egy másik Lucky Luke sztori járt a fejemben, jelesül a Phil Defer fémjelezte kaland. Igen, egészen más a kettő, de bennem valahogy a hasonlóságok maradtak meg, azok köszöntek vissza. Ettől függetlenül ez egy jó kis történet, vicces szaglószervekkel, öntudatos lovakkal, indiánhelyzettel – és nem utolsó sorban fejvadászokkal, akik tennék a dolgukat, ha Lucky hagyná.