Főkép

A kortárs zene esetében mindig is problémát jelentett a szélesebb közönség meghódítása, elvégre – mint egy interjú utáni beszélgetésben Esterházy Péter kifejtette nekem –, manapság nem lehet ugyanolyan zeneműveket írni, mint amilyeneket Bach vagy Mozart, mivel sok minden változott azóta a világban és a művészetben, és a mai kérdésekre nem igazán lehetséges, vagy érdemes régi, sokszor elavult válaszokat adni, nem lehet meg nem történtté tenni a művészeti forradalmakat. Ám még az új évezredben is akadnak olyan zeneszerzők, akiknek a műveit hallgatva nem támad olyan benyomásunk, hogy mintha elefántcsonttoronyba zárkózva, kizárólag egy beavatott elit számára komponálnának – persze nem mintha bármi baj lenne ezzel. A csoportba tartozik például John Adams, akinek két viszonylag új műve hallható ezen az albumon.

 

Az eredetileg 2009-ben bemutatott City Noir amellett, hogy jellegzetesen huszonegyedik századi mű, jó fél évszázaddal ezelőttre tekint vissza, így nem meglepő, hogy alaphangulatát az ezerkilencszáznegyvenes és -ötvenes évek jazz muzsikája, valamint az akkoriban játszódó krimik atmoszférája adja meg. Naked City című lemezén John Zorn hasonló forrásokból merített, ám míg az ő zenéje töredezettségen alapulóan posztmodern, Adams minimalizmusa – noha ezúttal jóval kevésbé prominensen van jelen –, egy egészen más irányba viszi el ezt a szólóhangszerekkel kiegészített szimfonikus művet. Időnként utalások sejlenek fel hol Gershwin, hol Bernstein stílusára, de általában a tipikusan mély délről származó, fekete, de legalábbis sötét tónusú zene uralja a művet, miközben a szétbomló struktúrák jóval inkább stockhausenes, matematikai kombinációkat sugallnak.

 

Elragadó a darab ereje és energiája, ám néhány hibája úgyszintén a kiválasztott anyag és módszerek velejáróiból adódik. Mindenekelőtt rettenetesen könnyű elveszíteni a fonalat, ha egy rövid időre is nem figyelünk oda. Adams már-már a free jazz szabadságával építkezik, ezért gyakran legfeljebb érezni lehet a központot – pontosabban annak hiányát –, ami köré a szólamok szerveződnek. Emellett a jazz egyik elsődleges metaforája köztudottan a vonatutazás állandóan variált, mégis egyenletes ritmusa volt, és a harmadik tételben mintha itt is egy mozdony indulását, majd haladását hallanánk, márpedig a program szerint egy körúton vagyunk. Ez előbbi érzetet erősíti néhány felvillanó párhuzam Michal Nyman MGV című kompozíciójával. Mindez persze semmit sem vesz el a darab értékéből, és ha elvonatkoztatunk a tételcímektől, rendkívül könnyen át tudjuk adni magunkat a zenének.

 

A 2013-as szaxofon concerto úgyszintén erőteljes jazzes hatásokat mutat, jóllehet ez részben talán a szólóhangszer megválasztásának következménye, hiszen a szaxofonnál gyakrabban manapság kevés instrumentumot helyeznek ennyire előtérbe a jazz nemzetközi nagyságai a fúvósok közül. Ugyanakkor a jellegzetes, kissé nazális hangzás megtévesztő is lehet, mivel improvizációnak itt nincs helye. Itt – sokkal inkább, mint a City Noir esetében –, úgy érezhetni, hogy a darab apró motívumok kibővítésével, kibontásával, kiragadott részleteinek ismételgetésével bontakozik ki, ha nem is oly egyértelműen repetitíven, mint például Steve Reich vagy Michael Nyman leghíresebb műveiben. A frázisok ezzel együtt abszolút magabiztosságot, magas fokú virtuozitást követelnek meg a hangszeresektől, különösen a szólistától, de a mű sehol sem tűnik erőltetettnek, nehezen eljátszhatónak, és ez nyilván a kiváló előadók érdeme is.

 

A versenymű bizonyos tekintetben jobban is követhető az albumon szereplő korábbi, nagyobb szabású szimfonikus műnél, ezzel együtt a szerkesztésben felfedezhetők benne a másikéhoz hasonló törekvések. Az összképet a játékosság és a szigor kettősége határozza meg – mindvégig tisztában vagyunk vele, hogy a forrás, amelyből Adams merít, a népszerű, mindenki számára fogyasztható műfajok legigényesebbje, mégis populáris zenének mondható, az ellenben, amit itt hallhatunk, gondosan megkomponált darab, komolyzene, még ha elsősorban nekünk, a huszonegyedik század megélőinek szól is. És, részben a globalizációnak köszönhetően, tökéletesen érthető, bármennyire tipikusan amerikai is. Valószínűleg jóval könnyebben feldolgozható, mint annak idején, mondjuk, a Rhapsody in Blue lehetett.

 

Azok értékelhetik leginkább ezt az albumot, akik kedvelik a határokat átlépő, kísérletező zenét, de nem várnak feltétlenül áttörést, stílusújítást, vagy bármilyen revelációs erejű megnyilvánulást. És ugyan nem árt némi kortárszenei és/vagy jazzes alapműveltség a két mű megértéséhez, viszonylag könnyen befogadható és számtalan módon élvezetes mindaz, amit bennük hallhatunk.

 

Előadók:

Timothy McAllister – szaxofon

 

St. Louis Symphony

David Robertson – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

City Noir

1. I. The City and Its Double

2. II. The Song Is for You

3. III. Boulevard Night

Saxophone Concerto

4. I. Animato

5. I. (cont’d) Moderato – Tranquillo, suave

6. II. Molto vivo (a hard driving pulse)