Főkép

A Kerék-Mesék első kötetéről (Bartoló, a markoló) írt rajongó ajánlónk után máris itt a második kötet, s rögtön leszögezném, hogy aki az első kötetet élvezte (nagy valószínűséggel fiú és 4-8 éves), ezt is ugyanúgy fogja. Viszont aki még nem ismeri a sorozatot, itt egy új alkalom – ráadásul az utolsó fejezetben kedvenc markolónk, Bartoló is felbukkan, és új ismerősünk, Pedró, a piros tűzoltó rohamkocsi bizakodóan jegyzi meg, hogy „Biztosan találkozunk még!” Ez akár további közös kalandokat is jelenthet; de nem jósolok, bízzuk inkább az írónő engedékenységére és fantáziájára!

 

Mert munkagép-országban bizony kemény az élet, ez a való világ, harmadik műszak a javából, első a munka, és mókára alig jut idő. Bartolóéknak azért jutott egy kis kiruccanás, meg potya-Balatonozás, de tűzoltókocsinak lenni cseppet sem tréfadolog. Itt minden perc, sőt másodperc számít, állandó a készenlét, a laktanyát elhagyni esélytelen. Ha megszólal a riasztó dallam (nem, nem jelzőcsengő, mert ennek hangja sokkal riasztóbb, és kellemetlenebb erre ébredni), rögtön indulniuk kell. Igaz, örömforrás azért akad: az autópályán rohamtempóban száguldani egy sürgős oltás helyszínére, piros lámpákra fittyet hányva robogni a forgalmas utakon át, vagy egy laza készenlétet tölteni a lóversenypályán, az állatok között; ezek Pedró jó napjai.

 

A tűzoltóknak lehet szabadnapjuk, de a járműveknek nem. Jó esetben persze kapnak egy kis kényeztető karbantartást, olajozást, áttörölgetést, de alapból 24 órában rendelkezésre kell állniuk. Belegondolt ebbe eddig bárki, milyen nehéz egy tűzoltóautó (bocsánat, egy gépjárműfecskendő) élete? Néha bizony érthető módon ők is besokallnak, és kicsit elbóbiskolnak, ezért puhábbra eresztik a gumijukat. Vagy nincs kedvük magukkal hurcolni a sok felszerelés mellett még azt a fránya feszítő-vágó berendezést is, cipelje a nyavalya! Aztán persze pont akkor jön a riasztás, és pont akkor kellene kiszabadítani a villamos alá gyűrődött autóban rekedt utasokat…

 

Mindenki szerencséjére a tűzoltóállomás dolgozói nincsenek magukra hagyva a bajban, hiszen az itt élő őrző-védő manó mindig figyel, és pont akkor segít, amikor arra a legnagyobb szükség van. A „véletlen szerencse” neve Roninó (érdekes módon ebben a könyvben erős az olasz vonal, legalábbis a névadást ez uralja), aki a vicces képeken is rendre feltűnik. S aki még nem sejtette, a könyvből azt is megtudhatja, hogy a tűzoltóknak napról-napra igen rázós helyzetekben kell helyt állniuk – de ez még csak a jéghegy csúcsa (elvégre gyermekkönyvről van szó), s egyértelmű, hogy minden tűzoltónak legfőbb célja és vágya másokon segíteni.

 

Amint az a fülszövegből kiderül, a történeteket egy igazi tűzoltóság igazi tűzoltói lektorálták, így a könyvből új, naprakész és hiteles ismeretekre tehetünk szert szülőként is, az én szakszókincsem legalábbis bővült felolvasás közben. A gyerekek arra is rádöbbenhetnek, a tűzoltók egyáltalán nemcsak tüzet oltanak, hanem rengeteg más (vész)helyzetben is segíteni tudnak. A burkolt nevelő célzat több mesében is felbukkan (például a Trombi és a tűzmanókban), de szerencsére didaktikusság-mentesen. Mindenesetre nem árt, hiszen így hamar adódik lehetőség megbeszélni a gyerekkel, mennyire rossz ötlet mondjuk az olajat vízzel oltani.

 

A különbözőféle tűzoltókocsik pedig, akárcsak minden munkahely dolgozói, egymással rivalizálnak, egymás képességeit, felszerelését meg-megirigylik, elbizonytalanodnak és kisebbrendűségi érzés is gyötörheti őket, de a végén ráébrednek, hogy a csapatmunka a legfontosabb, és mindenkire szükség van.

 

Hajrá Kerék-Mesék! A következő rész ugye mentőautókról fog szólni?