Főkép

Igazán kedves és figyelmes gesztus volt a Móra Könyvkiadótól, hogy a sorozat második kötetének megjelenését Darren Shan személyes jelenlétével tette emlékezetessé. Mivel utoljára kilenc évvel ezelőtt, első fővárosi kiruccanása alkalmából találkoztam vele egy interjú kapcsán, mondanom sem kell, roppant kíváncsi voltam, mennyit változott ez idő alatt, mind emberileg, mind pedig külső megjelenését tekintve. Mindenféle kalandos események – előzetes interjúkészítés, végtelenbe nyúló sorok, előre nem tervezett programok – után szombaton végül sikerült két-három percet hármasban töltenünk vele: meg is állapítottuk, hogy gyakorlatilag nem változott semmit, ugyanaz a fiatalos megjelenés, az emlékeimben élő közvetlenség, no meg jókora profizmus jellemezte Shant. Úgy vélem, ha pár évente ellátogat hozzánk, és ennek örömére mindig összecsődül egy-két ezer rajongó, akkor mindenki elégedett lesz.

 

Ezek után arcomon szinte üdvözült mosollyal vettem kézbe Larten Crepsley ifjúkori kalandjait, illetve felnövés-történetének második kötetét. Aztán menet közben a vidámság és a mosoly elmaradt, ugyanis ha lehet, minden sokkal komorabbá vált, pedig már az első kötet sem volt alkalmas Hello Kitty alapanyagnak. Nagyjából a kötet felénél meg kellett állnom, és feltennem magamnak a kérdést: ugyan mit is vártam előzetesen? Igazából semmit – jött a válasz, de ezt biztosan nem. Meglepő módon Crepsley nem úgy viselkedik ifjú vámpírként, mint ahogyan kétszáz évvel később a másik sorozatban megismertük. Amit így utólag megértek és elfogadok, csak ehhez kellett legalább egy hét szünet, olvasás közben bizony több ízben kiakasztott egyik-másik tettével.

 

Ez a hatást csak módjával tudták ellensúlyozni a történetben felbukkanó érdekességek. Ide sorolom Mr. Tiny egyetlen jelenetnyi szerepét, ami rövidsége ellenére is meghatározónak bizonyul, bár aki olvasta Darren Shan kalandjait, az tudja, mire számítson vele kapcsolatban. A boszorkány Evanna egyrészt azért jelentett meglepetést, mert vélhetően mágikus tevékenység eredményeként teljesen elfelejtettem a létezését, másrészt mert Shan ritkán szerepeltet idősebb korú, ám határozott női szereplőket az ifjúsági történeteiben – mintha csak a férfiak lennének képesek ilyen szerepre. No és nem kevés pikantériát éreztem abban, ahogyan a vérszívók vele szemben viselkedtek.

 

Az emberek közül Bram Stoker bevetése bizonyult a legnagyobb húzásnak. Ahogy a vámpírokkal arról alkudozik a kocsmaasztal mellett, hogy mi kerüljön bele és mi maradjon ki a tervezett vámpírregényből (Drakula), azon alaposan elcsodálkoztam. Aztán muszáj megemlítenem a befejezést, ami szerintem nem kevés Frankenstein utalást tartalmaz – ha korábban olvasom ezt a részt, biztosan rákérdezek a szerzőnél az ihlet forrására.

 

Elítélendő módon a sorozatok második részére teljesen jellemző módon ér véget a kötet, nagy izgalom közepette búcsúzunk el a főszereplőtől, miközben fogalmunk sincs a továbbiakról. Mondjuk aki idáig eljutott, az nagy valószínűséggel nem hagyja ki a harmadik részt sem, legfeljebb pihen pár hónapot az őszre várható megjelenésig, vagy ha nagyon türelmetlen, akkor elolvashatja a Vámpír-könyveket, és talán még arra is jut ideje, hogy megtippelje, milyen visszhangja lesz idehaza a Zombis sorozatnak, ami külföldön nagy sikert aratott, bár az elmondások szerint ez sem tekinthető szabvány horrorsztorinak. Egy biztos, Shan jól van, és még rengeteg írnivalója van. Csak győzzük szusszal a tempót.