John Scalzi: Bezárt elmék

Egyszerre érdekes és kockázatos vállalkozás, ha egy szerző új műfajjal vagy elbeszélésmóddal kísérletezik, főleg abban az esetben, amikor korábbi műveinek sikere oly mértékben a jól eltalált stílusnak köszönhető, mint John Scalzi esetében. A Vének háborúja sorozat darabjai az izgalmas alapötleten túl leginkább az önfeledt szórakozásról szóltak, kellemes egyestés kikapcsolódást jelentettek – és kétségtelenül a humor volt a legerősebb oldaluk. Ezért aztán kíváncsian és kétkedve vártam a Bezárt elméket, még úgy is, hogy a háttérvilágot tekintve Scalzi azért nem kalandozott túlságosan messzire a jól bevált recepttől, hiszen csak egy másféle tudományos-fantasztikus univerzumig merészkedett.

Kételyeim leginkább abból fakadtak, hogy a szórakoztató sci-fi műfajból a thriller-krimi irányba mozdult el, ami nem kifejezetten tartozik a kedvenceim közé, elsősorban annak köszönhetően, hogy ez a vonulat ritkán takar ténylegesen egyedi és karakteres gondolatokat, legfeljebb (jó esetben) izgalmas, fordulatos cselekményszövést, de nehéz őket megkülönböztetni az ezer másik ugyanilyen alkotástól. Ilyen hangulatban vágtam neki a Bezárt elméknek, és az első pár oldal elolvasása után komolyan úgy éreztem, az egyetlen pozitívum, amit őszintén elmondhatok majd a könyvről, hogy a borító remekül sikerült… Kíváncsiságom (és/vagy mazochizmusom) azonban győzött, olvastam tovább rendületlenül, és pozitív meglepetésként ért, hogy körülbelül húsz oldallal később már érdekelni kezdett a dolog.

A történet kezdetén megismerhetünk egy olyan influenzaszerű vírust, amely a második fázisban agyhártyagyulladáshoz hasonlatos betegséget idéz elő – ám azon kevesek, akik túlélik, nagy valószínűséggel olyasfajta agyi elváltozásokat szenvednek el, melynek következtében „bezáródnak”: elvesztik testük felett az irányítást, miközben a tudatuk mégis ép marad, és szinte a testtől függetlenül képes tovább élni. A Haden-szindróma okozhat másféle kimenetelű fizikai és agyi elváltozásokat is, ezek mind különböző új társadalmi rétegeket is jelentenek (ilyenek például az integrátorok, akiknek a testét más „hadenes” irányítani tudja), no és persze rengeteg megoldandó problémát. Ilyen szindrómában szenved Shane ügynök is, aki első napjait tölti a helyi FBI-irodában, s társával, Vann ügynökkel egy olyan esetet vizsgálnak ki, ami az egész társadalomra hatással lehet…

Ha nem is teljesen újszerű, mégis izgalmas lehetőségeket hordoz magában ez az univerzum a gondolkodó olvasó számára – mind emberi, mind társadalmi-politikai szempontból, csak hogy a legkézenfekvőbbeket említsük. A biológiai és egyéb technológiai magyarázatokkal mondjuk sokra nem jutottam, de úgy vélem, az egységsugarú olvasó általában így van ezzel – megelégszem azzal, ha önmagában következetes az, amit elénk tár a szerző, és legalább a saját rendszerén belül nem követ el hatalmas logikai halálugrásokat. Néhol azért voltak kétségeim e tekintetben, itt-ott hiányosnak is éreztem, de sokkal érdekesebb egyszerűen beleképzelni magunkat a felvázolt helyzetbe – ez nem az a könyv, ahol érdemes nekiállni apróságokon kukacoskodni.

A könyv az emberi vonalon kívül sokat foglalkozik a jelenség társadalmi és politikai vonzataival is, bár egyik témában sem mélyül el igazán, de akad benne pár igazán ütős félmondat, így bőven ad további gondolkodnivalót az olvasónak. A hadenesek életfeltételeinek biztosításához hatalmas állami támogatásra, rengeteg kutatásra, fejlesztésre van szükség, így némileg kivételezett-kirekesztett státuszban találják magukat a szerencsés továbbélők – vajon átok vagy inkább áldás innentől a túlélés és együttélés ezzel a kórral? Szimpatikus, hogy szerző a felvetett helyzetre egészen sokféle reakciót, választ bemutat – ki hogyan éli meg mindezt attól függően, hogy mikor betegedett meg, milyen háttérrel rendelkezik, hogyan próbálja meg elfogadni és/vagy elnyomni magában a kényszerű életmódváltással kapcsolatos érzéseit és reakcióit.

A karakterábrázolás összességében elég felszínes, de ez könnyedén magyarázható azzal, hogy a főhős, a fiatal Shane ügynök – akinek a szemszögéből megismerjük az összes többi szereplőt is – tudata már kétéves kora óta egy szrípióba, azaz robottestbe bezárva él. Nem várható el tőle ennél emberibb gondolkodás, hiszen nem nagyon van fogalma róla, milyen különbséget jelent hús-vér testben élni, így talán a kissé ridegebb ábrázolásmód is nagyjából helyénvalónak tűnik ebben a környezetben. Mindettől függetlenül a női főhős – Vann ügynök – bemutatása kifejezetten félresikerült, az élettörténete korántsem annyira drámai, mint amire a felvezetésből számítani lehetett.

A cselekmény viszont a zsánernek megfelelően tényleg izgalmas és pörgős, a rejtélyek felgöngyölítése is bőven megfelel egy könnyed kriminek – semmiképpen nem kell szégyenkeznie tehát ezen a téren sem Scalzinak. Kifejezetten jót tett a regénynek a stílusváltás is, hiszen a korábban tőle megszokott fergeteges humorból inkább csak a fanyar íz maradt meg, amitől hihetőbb, sőt, életszerűbb lett a történet, miközben szerencsére a szópárbajok nem tűntek el.

Érdekes egyvelege a kötet ennek a három-négy műfajnak, összességében alaptalan volt az aggodalmam, kifejezetten kellemes meglepetés ért. Az univerzum kész, de nem feltétlenül bánnám, ha az alkotó nem pihenne meg  szívesen olvasnám Shane ügynök további kalandjait is, miközben dübörög a hadenesekkel kapcsolatos hatalmi és technológiai háború. Az esetleges folytatás lehetősége bőven ott rejlik a könyvben, bár sajnos nem tudok róla, hogy Scalzinak ilyen tervei lennének; addig is mindenképpen érdemes elolvasni a Bezárt elméket – talán még azoknak is, akiket annyira nem hatott meg a Vének háborúja.

Részlet a regényből