Barbara Coloroso: Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak

Az (iskolai) zaklatás egy olyan téma, ami időről időre előkerül a blogomon – nincs rá különösebb okom, legfeljebb az, hogy egyáltalán nem értem. Az emberi tényezőt, reakciókat persze tökéletesen el tudom helyezni, csak azt nem, miként juthat el valaki addig, hogy egy másik embert, egy érző és értő lényt megalázzon. Nem értettem az általános iskolában, és nem értem most, felnőttként sem. A zaklatók ugyanis nem növik ki ezt a „szenvedélyüket”. Megváltozhatnak, persze, de a legtöbben, akik megszokták, hogy mindenféle ellenállás nélkül gyalogolnak át másokon, felnőttként sem tesznek mást, csak már máshogy hívjuk. Hatalommal való visszaélésnek például.

„A gyávaság azt kérdezi: biztonságos?

A haszonelvűség azt kérdezi: megéri?

A hiúság azt kérdezi: népszerű?

A lelkiismeret azonban arra a kérdésre keresi a választ: helyes-e? És előbb-utóbb az embernek fel kell vállalnia a helyzetet akkor is, ha az nem biztonságos, nem éri meg, és népszerűtlen – mégis ezt kell tennie, mert ez a helyes.’”

(Martin Luther King Jr.)

Ez az idézet, amit különben a könyvből vettem, tökéletesen összefoglalja a lényeget. Minden ember mozgatórugója, szűrője és mérője a lelkiismerete, de a közhiedelemmel ellentétben nem születik mindegyikünk gigantikus adaggal. Gyermekkorunkban kezdjük el építeni, hála a szüleinknek, tanárainknak, egyszóval a környezetünknek: megtanuljuk hogyan legyünk empatikusak másokkal szemben, miként hallgathatunk a belső hangunkra. Már ha szerencsénk van.

A szülők általában nagyon változatos tanácsokkal küldik a gyerekeiket iskolába, de ezek szinte soha nem oldják meg a problémát, csak eltolják a nézőpontot. Amikor a családom egyik tagja minden nap sírva jött haza az iskolából, az édesanyja pedig hiába beszélt a tanárokkal, végső elkeseredettségében azt mondta a fiának, ha holnap is sírva jön haza, még ő is elveri. A kicsi, túlsúlyos, szemüveges fiúcska nem jött haza többet sírva, de a következő szülőin minden szülő az anyukának esett, aki felállt, és elmondta, hogy amikor egy éven keresztül mindegy egyes nap sírva jött haza a fia, egyikük sem tett semmit, de most, hogy megvédi magát, mindenki őt szidja. Nem kéne itt elgondolkodni valamin? Minden szülő elhallgatott és többet nem merült fel ez a téma, de azért egyértelmű, hogy ez a probléma nem oldódott meg, csak a szerepek cserélődtek fel. Édesanyám engem azzal a tanáccsal küldött iskolába, úgy verekedjek, hogy a tanár ne lássa.

Így felnőtt fejjel az volt a legmegdöbbentőbb számomra, ahogyan Barbaba Coloroso szépen lassan lefejti a zaklatásról azt a hiedelmet, ami bennünk él. Mindannyiunkban. Rengetegszer hallottam, sőt, én magam is mondtam: „Nem kell beleavatkozni. A gyerekek lerendezik egymás között. Majd megerősödik tőle.” És tettem ezt azért, mert ebbe nőttem bele, és ezért voltam olyan erős és határozott, hogy a legyőzésemre irányuló kísérleteket meghiúsítsam, így aztán nem is igen piszkáltak – de már látom azt a pontot, ahol könnyen válhattam volna áldozattá, vagy még inkább zaklatóvá. Ehelyett én voltam a kör harmadik tagja, a szemlélő. 

A könyv egyesével tárja fel az okokat és okozatokat. Kezdve a három fő családmodellel – téglafal, medúza, gerinces –, a három résztvevővel – zaklató, áldozat, szemtanú –, illetve a szülők, pedagógusok felelősségével. Arra ösztönöz, hogy ne kisebbítsük a vétkeket, de ne is ítéljük el a zaklatókat, mert annak, hogy valaki ilyenné válik, bizony oka van. Soha nem a zaklató gyerekkel van a baj, hanem a tetteivel. Szakítsuk meg az erőszak körforgását, és megtorlás nélkül oldjuk meg a konfliktusainkat. Meglehetősen döbbenten olvastam, hogy gyakran az iskolák az áldozatot kényszerítik jóvátételre, ők azok, akiknek el kell hagyni az iskolát, akiket felelősségre vonnak. Mivel nem beszélnek, elfogadják mindazt, amit rájuk mérnek, és a szülők vagy csak jóval később szereznek tudomást mindenről, vagy egyszerűen fogalmuk sincs arról, hova forduljanak - miután az iskola elmarasztalja a gyerekeket, nem mennek tovább, nem kérnek sem kivizsgálást, sem igazságszolgáltatást.

A zaklatók szülei pedig hajlamosak mentegetni a gyerekeinket, és ők nyilván tőlük veszik, amikor azt mondják: csak vicceltem egy kicsit, semmi humorérzéked nincs. És a pedagógusok gyakran egyetértenek velük. Azoknak, akiknek védelmet kéne nyújtaniuk, sokszor nincs semmi eszköz a kezükben, és ráadásul igen gyakran fogalmuk sincs arról, mit tehetnének. A magyar iskolák például egyáltalán nincsenek felkészülve az ilyen helyzetekre, nincs rá szabályzatuk, és a legkönnyebb megoldást választják: megbüntetik azt, aki ott van. Ez a könyv 2001 előtt íródott, és akkor az iskolai lövöldözők kétharmada bizonyítottan olyan gyerekek közül került ki, akiket tartósan zaklattak az osztálytársaik. A múlt héten azt olvastam egy amerikai honlapon, hogy csaknem a 90%-uk áldozat volt, de nem segített rajtuk senki.

A könyv szolgál néhány tanáccsal is, olyan megoldási lehetőségekkel, amiket talán nem minden esetben könnyű megfogadni, sajnos nem is mindig működnek, de mégis sokkal többet jelentenek, mint a „hátradőlök, és nem teszek semmit” hozzáállás. Emellett persze nagy felelősség nyugszik a szülők vállán is: a „medúzaszülőkén”, akik hajlamosak elszeretgetni gyereküket, de egyáltalán nem következetesek velük, így időnként szélsőségekbe csapnak át; a „téglafalszülőkén”, akik parancsokat osztogatnak; és a „gerincesszülőkén” is, akik nem büntetnek, de következetesen fegyelmeznek, és felépített értékítélettel engedik útjára a gyereküket. Ők mind-mind részesei ennek a folyamatnak, ám míg az első két csoport egyformán szolgál zaklatókkal és áldozatokkal, a harmadik csoportra egyik sem feltétlen jellemző. Ők is válhatnak áldozatokká, de az elveik, a határozottságuk és önbizalmuk képes megóvni őket.

Újra és újra felmerül az a kérdés, hogy ha csak nézed, akkor is vétkes vagy-e. A könyv azonban tisztáz olyan alapvető fogalmakat, mint hogy mi a különbség a szemlélő és a tanú között; hogy mi az eltérés az ugratás és a csúfolódás között; vagy hogyan ne tévesszük össze a szólást az árulkodással. Az ember azt hinné, tudja a különbséget, pedig miközben olvastam, rájöttem, mégsem tiszta minden - még számomra sem.

Különösen érdekesnek találtam azt a részt, ahol a családon belül leosztott szerepekről volt szó. Több gyerek esetén ugyanis gyakran létezik egy zaklató és egy áldozat is a családban, és a szülők elfogadják ezeket a szerepeket, maguk is így viselkednek, tehát a gyerekek számára is ez a normális. És miközben az egyiket megbüntetik, a másikat babusgatják. Ezekkel csak az az egy baj van, hogy az agresszív fél jó okkal – vélttel vagy valóssal, az most mindegy is – válik erőszakossá, és neki is arra lenne szüksége, hogy szeressék, csakhogy nem teszik, miközben a másik gyereket jó medúzaszülőként teljesen elbabusgatják, aminek köszönhetően lassan megtanul visszaélni a helyzetével. Nem arról szól ez, hogy nem szenved, miközben a bátyja vagy a nővére veri, csak arról, hogy ami alanyi jogon jár az egyiknek, attól magától értetődő természetességgel fosztjuk meg a másikat – a szülők pedig sokszor fel sem fogják, mit tesznek ezzel.

Volt néhány egyszerű kis mondat, ami az adott pillanatban szíven szúrt:

„A zaklatás mindig tanult magatartásforma.”

Így amikor a szülő mentegeti a gyerekét, inkább gondolkodjon el azon, honnan jött a példa. Ha nem otthonról, akkor ki kell deríteni, hogy honnan.

„Ha a zaklató gyerek megvetést érez egyik-másik társa iránt, az pszichológiai értelemben háromszoros „előnnyel” jár számára, és felszabadítja arra, hogy mindenféle együttérzés, empátia vagy szégyenérzet nélkül bántalmazza.”

„A zaklatás tehát nem más, mint gyakorlatba átültetett arrogancia.”

Ha úgy érzem, megtehetem, meg is fogom tenni. Ez egy pofon egyszerű emberi dolog, és ha nincs lelkiismeretem, empatikus képességem, akkor nem állíthat meg senki.

Az egyetlen pont, amit kicsit kevésnek érzek, az az interneten keresztül történő zaklatásról szóló utolsó fejezet. Amikor a könyv született, még nem volt olyan nagy gond, mint mostanában, így ezt utólag fűzték hozzá, de még így is kissé hiányosnak tűnik. Ez az a rész, ami egyre aktuálisabb, s még szabályozásra szorul, de legalább olvastam néhány jó ötletet ezzel kapcsolatban is, amikkel már el lehet indulni.

Összességében ez egy nagyon alapos, feltáró könyv a kollektív felelősségvállalásról, és arról, nem minden az, aminek látszik. Jó lenne tudatosítani mindenkiben, hogy a zaklatás, az erőszak, nem természetes része a társadalmunknak, legkevésbé nem a gyerekeink életének, és azért, mert nálunk nem kezdenek hetente lövöldözni az iskoláskorú gyerekek, még egyáltalán nem dőlhetünk hátra. Nem lövöldöznek, mert nem olyan könnyű fegyverhez jutniuk, de a zaklatás bizony létező fogalom. A gyerekeinket kigúnyolják, mert szemüvegesek, mert fogszabályzójuk van, mert dadognak, mert túl soványak, túl kövérek, mert máshogy néznek ki, máshogy viselkednek, másban hisznek, mint az átlag. Létező a jelenség, és ezért én minden szülőnek és pedagógusnak kötelező irodalommá tenném Barbara Coloroso könyvét. Még az is lehet, hogy tanulnának valamit belőle saját magukról (is)...