Főkép

Tony Parsons és a krimi? Igen, nem csalás, nem ámítás, a szerző, aki korábban főként az emberi kapcsolatok ábrázolásában jeleskedett és abban a műfajban lett népszerű, krimit írt. Persze ilyen előélettel azért nagyjából sejteni lehetett, hogy a skandináv krimikhez hasonlóan a fontosabb szereplők magánélete kellő hangsúllyal kerül majd bemutatásra, és értelemszerűen jól elkülönül a nyomozástól. És így is lett.

 

A főszereplő egy nyomozó, Max Wolfe, aki teljesen egyedül neveli ötéves kislányát, mert elvált felesége új család alapításával tölti az idejét, amiből rájuk már nem jut. Ezeket a részeket akár regény a regényben részeknek is felfoghatjuk, de inkább csak arról van szó, hogy az író kihangsúlyozza, mennyire fontos az apa számára a kislánya, illetve megerősíti azt az elképzelést, hogy hősünk azért az idejének egy részét nem munkával tölti – bár tény, hogy az arányok időnként eltolódnak. Manapság ugyanis már elképzelhetetlen egy magára valamit is adó krimi mániákus nyomozó nélkül. Akinek vannak megérzései, váratlan ötletei, és akinek a gondolkodásmódját nagyjából senki sem tudja követni a környéken. Ő az, aki szemben a kollégákkal, hajlandó akár a karrierjét vagy az életét is kockáztatni egy elképzelés érdekében, s időnként magasról tesz a szabályzatra. Wolfe is ilyen, bár nem az a végletes fajta, hiszen egészen jól boldogul a gyilkossági csoportban, és többnyire még csapatjátékosként is ténykedik. Ami szerintem leginkább annak köszönhető, hogy angol a szentem, illetve új még az osztályon. Ettől függetlenül a történet során kellőképpen érvényesül önálló szelleme és másként gondolkodása.

 

Az eddigiek alapján jogos a kérdés, hogy akkor ez most egy klisékből felépített könyv? Nos, bizonyos értelemben igen, mert vannak elemek, melyek korábbi olvasmányélmények alapján ismerősek, de megnyugtatok mindenkit, Parsons mesélői tehetsége mit sem kopott, és ezen a számára új területen is fényesen csillog. A krimi szál tele van váratlan fordulatokkal, meglepetésekkel, ezért igazából egyszer sem volt újrahasznosított érzésem. A rejtvény megoldásával kapcsolatban voltak ugyan elképzeléseim, de ezek általában nem jöttek be, illetve olyan gyors a történet tempója, hogy nem is igazán jutott időm az alapos végiggondolásra, elemzésre – ez utóbbiban egyébként sem szoktam jeleskedni.

 

Összességében tehát egy remek krimit kaptam, egyértelmű Parsons féle díszítéssel. Ha választanom kellene, akkor mindenképpen ebbe az irányba noszogatnám a szerzőt, mert nyilvánvalóan van tehetsége mind a rendőri munka papírra vetéséhez, mind a bonyolult bűnesetek kitalálásához, mind az emberi kapcsolatok bemutatásához. Mindezt kellő mennyiségű erőszakkal, nemiséggel, családi viszonyokkal, kutyával – egyszóval angolszász nyelvterületen biztosan sikeres lesz.