Főkép

Minek nevezzelek, te könyv? Western lennél? Aligha. Mert ugyan a helyszín a sokak által filmre vitt, papírra vetett, esetleg megénekelt vadnyugat, mint ahogyan a különböző figurák is ismerős karakterek, de pár órai kreatív munkával az egész sztori áthelyezhető az ókori Róma hanyatló vagy felemelkedő korszakába, a korai középkorba, bármelyik banánköztársaságba – egyszóval oda, ahol a központi hatalom gyenge, és a lakott világ perifériáján az ököljog jelenti a törvény alapját.

 

Paródiának szántak, esetleg valami humoros szösszenetnek? Ez már sokkal inkább fedi a valóságot, főleg, ha figyelembe vesszük a a szerző előéletét. Korábban ugyanis Seth MacFarlane kifejezetten felnőtteknek szánt vicces rajzfilmsorozatokat írt, megcsinálta a Ted című mozifilmet, aztán alaposan kivette a részét a Hogyan rohanj a vesztedbe című film körüli és belüli munkálatokból. Vérbeli humorgyárosról van tehát szó, akinek kis túlzással elgurult a gyógyszere és miközben kereste, megírta ezt a regényt (valójában a forgatás közben), ami egyébként bővelkedik szórakoztató figurákban. Na jó, tulajdonképpen mindenki „too much”, vagyis egy alaptípus bizonyos tulajdonságát a hihetetlenség határáig megnövelő karakter. Ettől aztán gyakran úgy érzi az ember, hogy nem hús-vér emberekről olvas, hanem filmvászonról lelépő mozisztárról vagy epizodistáról.

 

Albert, akire a hősszerelmes-főszereplő-okostojás szerepét osztották ebben a történetben, kényszer szülte birkapásztorként szenved az isten háta mögött, olyan humanistaként, aki körülményei rabjaként méla undorral rémüldözik hétköznapról-hétköznapra, főállásban megveti az erőszakot, és állandóan az életéért aggódik. Mindezen frusztráció betetőzéseként még örömlány barátnője is dobja. Ebből a szempontból nézve barátja, Edward sokkal jobb helyzetben van, hiszen az ő kedvesének esze ágában sincs szakítani, és szabadidejükben állandóan közös jövőjüket tervezgetik, ami egy remek esküvővel kezdődik majd. Addig mindenki gyűjti a pénzecskéjét – még jó, hogy a leányzó kifejezetten jól keres kurtizánként. Szerzőnk persze alaposan elélcelődik ezen a helyzeten, hiszen miközben a hölgyet gyakorlatilag minden járókelő meghágja, az ifjú pár úgy dönt, a papi áldás előtt nem szeretkeznek. Mit mondjak, van ebben némi bizarr felhang – és nem ez az egyetlen ilyen húzás a regényben. Mondhatjuk úgy is, hogy Seth MacFarlane ezúttal papíron végzett ámokfutást, és akkor a birkákról még szó sem esett.

 

A tetszetős, védőborítóval ellátott könyv szókimondó szövegeket tartalmaz, méghozzá olyan mértékben, amire a kiadó olvasótábora nem feltétlenül van felkészülve – legalábbis szerintem. Mert oké, hogy Don Winslow szereplői sem angol kisasszonyosan káromkodnak, de ami itt folyik, az elsőre bizony meghökkentő, és akkor még finoman fogalmaztam, szóval csak saját felelősségre!

 

A történet egyébként ékesen példázza a Rejtő Jenő által megálmodott Wagner úr bölcsességét, miszerint mindenkit érhet baleset – legyen szó birkákról, öntudatos seriffről vagy éppen hősünkről, aki látens értelmiségiként csak a mindennapi túlélésre játszik, és részben ennek köszönhetően egymás után szenvedi el a sorscsapásokat, amiken egy cseppet sincs kedve nevetni, ellentétben velünk, akik kívülről szemléljük a helyzetét. És ha nem hajítjuk a legközelebbi sarokba a könyvet az első húsz oldal után, gyakorlatilag menthetetlenné válunk, mert tudni akarjuk, mi vár ránk a következő sarkon, miféle sziporkák csiklandozzák a fülünket a legközelebbi párbeszéd során, illetve hogy milyen elmés csevegések zajlanak a helyi bordélyban numeraosztás idején. És persze baromira kíváncsaik leszünk a végére, ami határozottan briliáns, ellenben ennél többet nem árulhatok el róla anélkül, hogy lelőném a poént.

 

A több mint szókimondó szövegelés, a paródia, a végletes karakterek és a western díszlet ellenére (vagy okán?) tetszett a könyv, ami ideális nyári olvasmánynak bizonyult, hiszen a rekkenő hőségben nem késztetett komor elmélkedésre, ellenben elszórakoztatott. És van, amikor ez is elég.

 

Részlet a regényből