Kárpáti István: A végtelen felé (CD)

Rendkívül kellemes zenei élményben volt részem a minap, ezt szándékozom megosztani veletek, de ne szaladjunk ennyire előre.  Bizonyára ismeritek azt az érzést, amikor egy ismerős a kezetekbe nyomja a könyvét, vagy ebben az esetben a lemezét, véleményezés céljából, és ti boldogan elfogadjátok. Ha nem ismeritek, az csak azért lehet, mert nem vagytok bloggerek, nem írtok kulturális honlapoknak vagy nincs elég kreatív barátotok, de velem aránylag gyakran megesik.

 

Természetesen az ismerősöd nem magától találta ki, te ajánlottad fel, mert senki sem olyan szegény, hogy ígérni ne tudna. Csakhogy abban a pillanatban, amikor a kezedben van másvalakinek a becses szellemi terméke, erősen elgondolkodsz azon, hogyan kellene mégis visszaadni. Mert mi van, ha nem tetszik, ha oly rossz, hogy még véleményezni sem lehet? Na, azt miként mondod meg? Erre persze nem gondoltál akkor, amikor felajánlottad a segítségedet, így azon kapod magad, hogy csak húzod az időt. Mondjuk erre több okod is van, például a fáradtságtól és kimerültségtől semmire nem vagy képes fél percnél tovább koncentrálni, így viszont nem vagy elég nyitott az újdonságokhoz, és aztán ott van az is, hogy legalább addig sem kell szembesülnöd felelőtlen vállalásod következményeivel.

 

Csakhogy eljön a pillanat, amikor ismét alkalmassá válsz az összetett mondatokban való gondolkodásra, már nem csak a munkádról vagy képes beszélni, s akkor ráeszmélsz, nincs tovább. Most vagy soha!

 

Tehát berakod a lejátszódba a kérdéses hanganyagot, és miközben lófrálsz a lakásban, csak úgy szól a semmibe. Először a dallam jut el a tudatodig, aztán átfúrja magát egy-két mondattöredék is, és mire felfogod, mit is teszel, már rég összetámasztott ujjakkal és lehunyt szemmel ülsz a lejátszód előtt – ekként próbálsz minél többet befogadni az élményből, mint valami B kategóriás film zenetörténésze. És ha mindez nem lenne elég, ismétlésre állítod a kislemezt, és addig nyúzod, amíg az agyad semmi mást nem ért meg, és a füled semmi mást nem hall. Ezen a ponton hálás vagy azért, hogy nem voltál gyorsabb, mert tudod, hogy képtelen lettél volna figyelni a szövegre, és örülsz, amiért felajánlottad a segítségedet, de legfőképpen azért, mert szavadon fogtak. Majd eljön a pillanat, amikor összeszorul a torkod, és akkor megérted, ez a zene a részed lett. 

 

Velem mindez megtörtént, miközben Kárpáti István A végtelen felé című kislemezét hallgattam. Eddig is tudtam róla, hogy tehetséges, már egy ideje figyelemmel kísérem a szárnypróbálgatásit, hála a különböző közösségi oldalaknak, de nem ért ilyen koncentráltan a hatása. Tudom, hogy tizenévesen jött rá, a zene több neki, mint puszta szórakozás, hamarosan zenét kezdet írni, és viszonylag későn, 25 évesen ismerte fel, a gitár számára a kifejezés megfelelő eszköze. Több rock bandának volt a tagja, de egy ideje, az egyik alapító tagként, az Illegal Chords nevű bandát erősíti, és azt is tudom, hogy későn kezdett el énekelni, de komolyan mondom, nem értem, miért. 

 

Az énektanárom talán nem neki ítélné oda a legképzettebb hang címét, de ha erre az orgánumra valaki azt merné mondani, hogy nem megy át, hát az a minimum, hogy igen rosszallóan néznék rá. Meg kell mondanom, az én szememben sokat emel a produkció megítélésén az is, hogy a zenén kívül bizony a dalszövegeket is maga írja. Tényleg idő kérdése volt csak, hogy valaki felismerje a tehetségét, ami tavaly ősszel következett be, amikor is az Utopia Studio, Kiss Zoltán vezetésével, pályázatot hirdetett, melynek nyertese, aki felkelti a szakmai zsűri érdeklődését, lehetőséget kap egy kislemez felvételére profi körülmények között. Nos, ezt a pályázatot nyerte meg Kárpáti István és idén márciusban rögzítették is a kislemezt, amin nemcsak a stúdió stábja, hanem az Illegal Chords dobosa, Kása Gábor, és hegedűse, Puss Ferenc is közreműködött. 

 

Nem vagyok zenekritikus, még B kategóriás filmekbe való sem, de  azért tudom, hogy mi az, ami tetszik. A végtelen felén három szám szerepel, és túl azon, hogy zeneileg az első a kedvencem, talán mert tempósabb, de szövegileg a másodikat szeretem leginkább. Amikor megkérdeztem kollégákat, akik régebb óta ismerik, hogy mégis milyen zenét játszik, mindenki egyöntetűen azt felelte: olyat, mint Ákos.  A szerkesztőm szerint inkább Pál Utcai Fiúk, szerintem pedig megvan a saját stílusa és helye. A szövegei számomra mélyebbek, sokkal érzelmesebbek, ha úgy tetszik. Kevés lemez hallgatása közben morzsoltam el eddigi életem során néhány könnycseppet, de most ez is megtörtént. Biztosan elfogult vagyok, bár ugye nem így indultam neki a zenehallgatásnak, de szívritmust, dobogást és zörejeket hallok ott, ahol mások akkordokat. Általában rockot vagy metalt hallgatok, és jóllehet ezek a számok nem a zúzós kategóriát fedik le, mégis a fülembe másztak, és ott is maradtak.

 

Nyilván mindenki számára kiderült, ha máshonnan nem, hát a korántsem szokványos értékelésből, hogy nem igen értek a zeneelemzéshez. Nem tudok olyan mondatokat kanyarintani, mint tanult kollegáim, képtelen vagyok boncolgatni a zenei stílusokat, és találgatni, vajon ki hatott a szerzőre, mégsem gondolom, hogy érdektelen, amit írtam. A zenehallgatás számomra nagyon intim élmény, és most olyan mélyre engedtem be a tisztelt olvasókat, amennyire csak lehet, a hálószobámnál is mélyebbre, mert nekem a zene elsősorban nem ütemekről, hanem érzelmekről szól. Márpedig ebben a kislemezben rengeteg és sokféle érzelem dalol és táncol.

 

Ez egy álom kézzelfogható megtestesülése, és rendkívül hálás vagyok, amiért osztozhattam benne, ráadásul, ha jól hallottam, jövőre várható az első nagylemez is. Remélem, hogy akkor valaki olyan fog írni róla, aki a zenéhez is ért, de mióta több verset olvasok, mint könyvet, valahogy a szövegek, csengő ritmusok jobban elbűvölnek. És ha szabad, még annyit megjegyeznék, szintén nem zenei vonalon, hogy nagyon tetszik a lemez borítója is.  A végtelen felé bolti forgalomban nem kapható, a szerző maga töltötte fel a YouTube csatornájára, hogy bárki számára elérhető legyen. Szerintem érdemes neki esélyt adni. Aztán majd vitázhattok velem azon, hogy mennyire vagyok részrehajló, de kár a gőzért. Egyértelműen nagyon, csak kivételesen nem alaptalanul.

 

Előadó:

Kárpáti István – zene, hangszerelés, szöveg, gitárok, ének, vokál

 

Közreműködők:

Kása Gábor – dob
Földi Attila – basszusgitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Ma éjjel

2. Bocsásd meg!

3. A végtelen felé