Főkép

A tövis megszúrja az embert. Ezt tanultuk, ezt tapasztaljuk, erre szocializálódtunk. Lara Faraway négy részből álló bájos mesesorozatában viszont, melyet magyarul a Napraforgó Kiadó jóvoltából vehet kézbe az olvasó, pontosan az ellenkezőjét tapasztalhatjuk meg, ráadásul betekinthetünk a kis növendék tündér, Rozi, és három barátja, Flóra, Mézi és Pipacs, más szóval a tündértövis fa lakóinak mindennapjaiba.

 

Adott tehát négy apró tündér, négy sárkány, egy csodálatos fa, amely sebzés helyett áldásokkal teljes, beszélő állatok, morcos kerti törpék, furcsán viselkedő emberek és magányos gyerekek. A látszólag két teljesen külön világban élő szereplőket összekötik az emberek kívánságai, a tündérek feladatai és Anyatermészet. Az egyik legjobb szerintem a történetben az, hogy a tündéreket nem valamiféle távoli, éteri, természetfeletti lényeknek mutatja be az írónő, hanem olyanoknak, mint a kisgyerek, akik játszanak, csínyeket követnek el, amiért adott esetben dorgálásban van részük. Sőt, akad némi versengés, kérkedés és féltékenykedés is, csakúgy, mintha egy gyermekközösségben lennénk. Ja, és az is hatalmas jó pont, hogy minden tündérnek saját apró sárkánya van, de nem ám taszító és gonosz, hanem kedves, pajkos és aranyos. Én is szeretnék egy ilyen sárkányt magamnak.

 

A könyvből egyébként megtudjuk, hogy minden tündérnek feladata van, hogy nem szárnyakkal születnek, hanem azok kinövése az életfeladatuk megtalálása után fájdalmas folyamat. Mint ahogy az emberek világában sem megy könnyek nélkül a felnőtté válás. Feladataikat minden egyes alkalommal az állatok segítségével hajtják végre, összhangban Anyatermészettel, sőt, az ő irányítása alatt. Az írónő egy gyönyörű, szigorú, de nagyon kedves hölgy alakjában személyesíti meg a természetet, amely ez által olyanná válik, mint egy édesanya, vagy egy tanító néni, akit szeretnek a gyerekek. Anyatermészet mindig segít, irányít, de hagyja, hogy a felnövekvő tündérkék megszerezzék a saját tapasztalataikat. Csak akkor avatkozik be – megjegyzem, remek pedagógiai érzékkel –, ha úgy látja, hogy a tündérkék rossz fát tesznek a tűzre, és ezzel veszélybe sodorhatják magukat, illetve a tündérvilág titkait.


Óriási pozitívuma még a könyvnek, hogy olyan, a legtöbb emberből bosszúságot, undort kiváltó állatokat vonultat fel a tündérek segítőiként, mint a vakondok, a béka és a százlábú. Roziék segítségével lehetőségünk nyílik arra, hogy megkedveljük, de legalábbis elismerjük őket. A két morcos, beszélő kerti törpe, Derek és Karcsi pedig két morgós öreg bácsira emlékeztetnek, akik állandóan zsémbelnek a hancúrozó gyerekek miatt, de akik egészen bizonyosan rendkívül magányosak lennének akkor, ha minden tündér és kicsi sárkány elhagyná a kertet.

Hogyan függ össze mindez? Hogyan talál barátra a történet kicsi Nagy főszereplője, Aliz? Hogyan találja meg a feladatát Rozi, az apró tündér, és főleg, milyen színű szárnya nő a végén? Ezekre, és még sok más kérdésre kaphatunk választ a Rozi, és a különleges kívánság című szívmelengető, a szó minden értelmében tündéri meséből, melyet a szívembe zártam, és már alig várom, hogy olvashassam Pipacs, Flóra, és Mézi kalandjait is.

 

A történetet egyébként bátran adhatjuk alsós, már olvasni tudó gyerekünk, tanítványunk kezébe, de kiválóan alkalmas felolvasásra is, a könyv ugyanis pontosan azokról az értékekről szól, tanítva, nevelve, de közel sem didaktikusan, amik minden ember, minden család alapjai: szeretet, tolerancia, elfogadás, egymás segítése, s teszi ezt annyira kedves, bájos módon, hogy egészen biztos vagyok abban: elvarázsol minden olvasót.