Beszámoló: A 22. Sziget Fesztivál 10+1 meghatározó pillanata

Véget ért a 22. Sziget Fesztivál. Ennek, azt hiszem, a környéken lakók kifejezetten örülnek, de valójában még nekünk is, akik minden nap ott voltunk a programokon, jól jön némi pihenőidőszak az elmúlt hét után. Nem mintha nem kívánkoznánk vissza a legjobb koncertekre és élnénk át újra és újra azt az élményt, amely valamelyik kedvencünk fellépése jelentett számunkra, mégis, minden öröm és boldogság mellett el kell ismerni, hogy így a hét végére mindenki elfáradt. Vasárnap jól lehetett látni a koncerteken, hogy mintha mindenki kicsit takarék-üzemmódba kapcsolta volna magát, és inkább már a nagy fináléra tartalékolta utolsó megmaradt energiáit – valójában ezzel kissé ellentmondásos lezárást adva egy újabb megismételhetetlen Sziget Fesztiválnak.

 

Ami egyébként idén nyereséges is volt – tavallyal ellentétben –, úgyhogy kétségtelenül jót tettek a változtatások. Ezek közül az elcsúsztatott időpontot talán nem értékelném olyan fontosra, viszont ehhez kapcsolódóan a fellépőket már annál inkább: kétségtelen, hogy idén lényegesen több aktuális és jelentős koncertet sikerült lebonyolítani, mint tavaly, aminek szerintem mindenki csak örült. A Blink-182, a Korn vagy a Queens of the Stone Age az egyik oldalról tudta „megfogni” az érdeklődőket, Skrillex, deadmau5 vagy Calvin Harris pedig a másik oldalról – így aztán mindenki tudott magának olyan neveket találni, akik miatt szívesen vette meg a bérletet vagy a napijegyet. Mégis, nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az elektronikus/divatos oldal érezhetően több látogatót vonzott, mint a rock/metál vonulat: ahhoz képest, hogy csütörtökön teltház várta a Macklemore & Ryan Lewis formációt, a Kornt jóval szellősebb közönség fogadta. Nem tudom, hogy ebből milyen tanulságokat szűrnek le a szervezők, de remélem, hogy nem azokat, amelyek egyértelműnek tűnnek.

 

Ha már teltház: az idei megemelt befogadóképességű Óbudai-sziget elérte a korlátait. A 85 ezer ember nemcsak biztonságtechnikai szempontból kihívás, de ennyi ember mellett még egy koncertet sem kényelmes élvezni – már ha lehet egyáltalán. A csütörtöki nap bemutatta, hogy a jelentős létszámú látogató mellé új megoldások is kellenek: hiába akar ugyanis harmincezer ember bejutni az A38 sátorba, ha az csak tízezer főt bír befogadni, ezt pedig a kimaradt tömeg nem valószínű, hogy minden gond nélkül elfogadja. Bár végül nem történt nagy szerencsétlenség, immár biztos, hogy néhány dolgot át kell gondolni. A Party Aréna megszüntetésével komolyan lecsökkent az esti szórakozóhelyek száma (a különböző bároknál kialakuló bulik és a Colosseum nem túl erős kínálatát nem venném figyelembe, a Magic Mirror pedig nagyon réteghely), pedig igény lenne rá, így talán nem lenne ördögtől való ötlet, ha újra visszakerülne a Sziget kínálatába egy ilyen bulihelyszín (már csak azért is, mert akkor a kurrens elektronikus DJ-k és producerek mehetnének oda, az A38 pedig újra az élőzene felé fordulhatna az esti órákban is).

 

És ezzel kapcsolatban a Sziget térképét is érdemes lenne újrarajzolni. Habár elvileg nagyon megörültem annak, hogy kicsit tömörítve lettek a helyszínek, és viszonylag hamar elérhető egymás mellett a Nagyszínpad, a magyar színpad, az A38 vagy akár az Ír-Blues Színpad, a gyakorlat mégsem igazolta a várakozásaimat: folyamatosan tömeg hömpölygött az utakon, ami erősen megnehezített bármiféle közlekedést (különösen sárban). Viszont ha már így elkanyarodtam a színpadok felé, akkor egyben azt is megjegyezném, hogy az összevonások jót tettek a színpadok kihasználtságának és programkínálatának. Az Ír Kocsma tavalyi meglehetősen ingerszegény kínálata (ugyanazon együttesek léptek fel egymás követő napokon) és a Blues Színpad nem különösebben vaskos nézőtábora (tavaly az egyik legemlékezetesebb koncertemen olyan harmincan lehettünk közvetlen a színpad előtt) jó ötvözésnek bizonyult, mint ahogyan a világzenei összevonások és csoportosítások (Roma Sátor, Afro-Latin-Reggae programok, Világzenei Színpad, Hungarikum Falu) is jót tettek a kínálatnak. Bár látszólag kevesebb programból kell választani, de ott legalább biztosan valami érdekeset, jót, izgalmasat fogunk találni.

 

Miközben persze voltak visszatérő problémák is, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni a szervezők (a hangosítás több helyen volt elég kriminális, főleg az új, megváltoztatott belsőterű A38 indult nagy hátránnyal ilyen téren), de azért visszatérő örömök is, amelyekkel viszont jó újra és újra találkozni. Ilyen például a Kultúrzóna, amely mindig remek programokat kínál, de ilyen az is, hogy a szolgáltatások színvonala változatlanul elég magas. Így aztán összességében idén még inkább a pozitív irányba dől a mérleg – hiába, a jó koncertek mindig megteszik a hatásukat, ha azokat kényelmes és barátságos környezetben nézheti az ember. Kíváncsian várom, hogy jövőre milyen újdonságokkal találkozhatunk, milyen fellépőket köszönhetünk (vajon lesz The Prodigy?), és milyen lesz a fesztivál hangulata. Én mindenesetre ott akarok lenni, elvégre – ahogy a szerdai napon fél egy tájban énekelte a Clean Bandit – „There`s no place I`d rather be”.

 

Ezek után pedig következzen a 2014-es Sziget Fesztivál 10+1 olyan pillanata, amire egészen biztosan még évek múltán is emlékezni fogok:

 

A legjobb koncert: Queens of the Stone Age

Hiába, ennél profibb, ütősebb, hatásosabb bandát én még nem láttam életem során. Ezen a koncerten egyszerűen minden a helyén volt: a hangzás, Josh Homme színpadi jelenléte, a karakteres dalok, a kemény gitárszólamok, még a közönség is, aki láthatóan nagyon élvezte az amerikai banda fellépését.

 

A legnagyobb koncertélmény: Imagine Dragons

Lehet, hogy nem volt a legjobb koncert, hiszen még én, az elfogult rajongó is találtam benne hibát, de azért nagyon élveztem ezt az alig másfél órát. Nyilvánvalóan az is közrejátszott ebben, hogy már számtalanszor végighallgattam az első (és mindezidáig) egyetlen lemezük dalait, úgyhogy egyébként is nagy lelkesedéssel néztem a produkció elé – ami aztán ha felül nem is múlta, de legalább beteljesítette a várakozásimat. Ugye jövőre is jön valamelyik aktuális kedvenc zenekarom?

 

A legmenőbb előadó: Cee Lo Green

Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy van még egy előadó, aki így koncertezik. Belép ez a nagydarab, napszemüveges fickó, a fekete köpenye lobog hátul, két oldalán piros, testre feszülős ruhában táncoslányok, majd a zenészhölgyek: a két gitáros, a szintis, a dobos, és mintha mindannyian éppen egy bordélyházból léptek volna ki. Cee Lo Green könnyedén kinyomja az egyik táncoslányt, miközben úgy uralja a jelenlétével a színpadot, mint csak nagyon kevesen.

 

A legszerethetőbb koncert: Szabó Balázs Bandája

Népzene némi rockkal keverve, vagy rock némi népzenével keverve? Nem is tudom, de nem is számít: ha Szabó Balázs és zenekara nem lesz országosan (el)ismert és népszerű néhány éven belül, akkor én is beállok a magyar közízlést fújolók sorába. Olyan szépen és szívmelengetően játszanak, hogy a néző lelke beleborzong, minden szava hiteles és szimpatikus, dalaik pedig nagyon jól szólnak élőben is. Az ilyen pillanatokért érdemes koncertekre járni.

 

A legnagyobb blöff: Calvin Harris

Nem mintha a tavalyi David Guetta „fellépés” után lett volna bárkinek kétsége efelől, de Calvin Harris képes volt hozni Guetta szintjét. A koncert zenéjét tekintve csak annyival volt több, mintha éppen a Morrison’s-ban jártam volna, hogy ötvenezren tomboltak a színpad előtt. Viszont voltak világító rudak, lángoszlopok, füstgejzírek, konfettik, s persze az elmaradhatatlan tűzijáték, amitől a közönség gyakorlatilag eksztázisba került. Persze könnyedén lehet, hogy nem is Calvin Harris volt a színpadon: tényleg döbbenetes, hogy egyszer sem vetült rá reflektor, és még a mikrofonba sem szólt bele. De igazából ez kit is érdekel, amikor a „Summer”-re lehet tombolni?

 

A legnagyobb csalódás: The Prodigy

Az csak a kezdet, hogy nem szólt jól a koncert, de igazából szerintem ha a hangosítás megfelelő lett volna, akkor sem élveztem volna jobban. Egyszerűen minden téren rossz volt a produkció: a zenének is alig nevezhető zajos massza épp annyira rossz nyomokat hagyott bennem, mint a kaleidoszkópnak beillő kamerakép vagy a zenészek magatartása. Mintha mindenki tudná, hogy ez nem jó, de azért csak folytatják tovább, amolyan „ez annyira rossz, hogy már jó” stílusban. Jelezném: szerintem ez nem jó.

 

A legtöbb üresjárat egy koncert alatt: holtversenyben Macklemore & Ryan Lewis és Korn

Szeretem, ha a fellépők zenélnek. Még akkor is, ha nem különösebben jók – ugyanis inkább zenéljenek, minthogy unalmas és felesleges dolgokról beszéljenek, vagy egyszerűen ne csináljanak semmit. A Macklemore & Ryan Lewis tökéletes példája az elsőnek, a Korn pedig a másodiknak: ha a holtidőket kihagynánk, akkor legalább 5-8 számmal többet sikerült volna eljátszaniuk. Aminek szerintem mindenki jobban örült volna.

 

A legváratlanabb katartikus pillanat: OperaSziget – Nessun dorma

Az elmúlt évben több operát is láttam, többek között a Turandotot is, ám valahogy a Sziget klasszikus értelemben vett magaskultúrától meglehetősen távol álló környezetében váratlanul katartikus élménnyé változott ez az ária. Egyben tökéletesen példázza a Sziget sokszínűségét: meg tud férni egymás mellett az elektronikus gépzene és az operaária is. Ennek pedig csak örülni tudok.

 

A legkellemesebb meglepetés: Jake Bugg

A Sziget előtt nemhogy a dalait, de még a nevét sem ismertem, pedig ahogy elnézem, már szép kis rajongótábora van ennek az alig húszéves brit srácnak. A számait hallgatva még nem hittem, hogy élőben ilyen jó lesz a részt venni a koncertjén: pedig ezek a blues-country dalok nagyon élvezetesen szólnak élőben. Érdemes lesz részletesebben is megismerkedni az albumaival.

 

A legnosztalgikusabb koncert: Tankcsapda

Lukács Laci szeme alatt ugyan szarkalábak gyülekeznek, de még mindig ugyanolyan szórakoztató, mint mondjuk egy évtizeddel korábban. A gitáros változott (Sidi a „Nagy Rocker Kézikönyv”-ből szerintem csak a „Gitáros pózok” című fejezetet olvasta végig), a zene meg aztán főleg, de tulajdonképpen nincs ezzel semmi baj. A Tankcsapda 25 éve, és még valószínűleg ugyaneddig lesz is. Mint ahogy érdeklődő közönsége is.

 

És akkor a +1:

A legbugyutább nevű fellépő: holtversenyben Gumilap és Fókatelep

Én kérek elnézést, de a kiejthetetlen nevű Cökxpön Chill Garden és a szerintem legkevesebb érdeklődőt vonzó helyszín díját kiérdemlő Robur Soundsystem és Robur Bisztro mindig izgalmas előadókkal varázsolja el a közönséget.