Főkép

Reméltem, meg azért sejtettem is, hogy a Lúzer Rádió, Budapest! nem áll meg trilógiaként, és folytatódik. Nem vagyok én akkora sorozat-rajongó, de ennek nagyon örülök.

 

Persze, ahogy a könyv címe sejteti, a tizenéves „sztárriporter” Mark, alias Kukec Marcell ez alkalommal nem a nyóckerből szövegel, hanem a zalai Kehidakustányból, mely hely igen felkapott lett az utóbbi években a nyaralók körében (még ha nem is azért, mert olcsón jó). Persze aki ismeri ezt a gyereket, az sejtheti, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű, Mark öcsi nem nyaralni megy oda, hanem… nos, ha már a borítón a fülszöveg nem kegyelmez, én miért tenném?: büntető-átnevelőtáborba megy oda. Két lánytestvérével, az emós-dark nővér Monyóval és a töpszli létére igen nagy akarattal bíró Pet hugival egyetemben. Akkora balhét csinálnak ugyanis (egy Kobuci-féle Quimby koncert kapcsán!), hogy már a szüleik sem viselik el.

 

Egy idős hölgyhöz kerülnek, akihez képest a britek Vasladyje alufóliába csomagolt csutkababa. Szigorú felügyelete alatt a hármas kis híján megtanul szót fogadni, rendesen viselkedni, nem szólva a különféle kerti munkákról, ugyanakkor némileg fel is forgatják Kehida életét. A helyi menő csávók nyomban versengni kezdenek Monyó kegyeiért, Mark pedig előbb két fura alakra lesz figyelmes, utóbb pedig újabb rejtélybe botlik, melynek angyalokhoz épp úgy köze van, mint rabtartójukhoz.

 

Híven tehát a hagyományokhoz, a negyedik kötet is tartalmaz egy izgi krimi-szálat. A már megismert és (jobbára) megkedvelt lökött szereplők mellé újabbak érkeznek – az említett két fura alak épp Jancsó Miklós filmjeiből… Kapa és Pepe ugyanis az év elején elhunyt rendező alkotásaiból lehet ismerős, s a könyvet is az ő emlékének ajánlotta Gyula mester. Nem mondom, kissé fura őket egy ifjúsági kalandregényben viszontlátni, Jancsónál azért elég súlyos dolgokban vettek részt, de Böszörményi (na meg az illusztrátor, Szőnyi Gergely) őket is ugyanolyan ügyesen képes beleszőni a Lúzerbe, ahogy az aktuális közéleti kérdéseket. Utóbbiakkal szerintem nagyon csínján kell bánni, visszatetsző lehet, ahogy a papolás, okoskodás, megmondás is, de ez az író azon nagyon kevesek egyike, akinek ez megy, és akitől ezt el tudom fogadni. Tehát Gyuszi bátyó továbbra is elénk löki a görbe tükröt, de úgy, hogy közben szórakoztat.

 

Meg el is gondolkodtat. Már a korábbi részekben is megmutatta egyes, főleg idősebb emberek kapcsán, hogy kinek-kinek nagyon sok mindent rejthet a múltja, ami megmagyarázza a jelenét. Ez olyasmi, amit mintha piszok mód elfelejtett volna a világ népességének zöme. Böszörményi azonban nem rázza emiatt az öklét, hanem inkább emberi sorsokról mesél, ’56-os forradalomban derékba tört életekről, egyetlen félreértés nyomán évtizedekre kisiklott emberi kapcsolatokról – meg arról, hogy de mégiscsak meg lehet találni a gyógyírt, ki lehet deríteni az igazságot. És ezt jobbára pátosz és példabeszédjelleg nélkül teszi, olyan keresetlen, egyszerű őszinteséggel, ahogy Mark koma ontja az éterbe mindazt, ami épp eszébe jut.

 

És miközben mindez a fentebb leírt, sok komoly dolog is benne van a könyvben, megint megismétli a bravúrt, és megnevettet, de úgy, hogy a leghülyébb szereplő sem megy le totál alpáriba, mégis akkora baromságokat hordanak össze, meg olyan őrültségeket csinálnak, hogy… Nos, soroljam? Már korábban is felemlegettem Rejtő Jenőt, most jön hozzá persze Jancsó, de egyes jelenetek akár Guy Ritchie filmjeibe is beférnének, annyira elvetemültek és viccesek. Ugyanakkor Bálint Ágnes, Csukás István, Nógrádi Gábor és Janikovszky Éva egynémely műve is eszünkbe juthat, szóval egy rakat klasszikus magyar gyerek- meg ifjúsági regénnyel rokon a Lúzer, csak hát ez 21. századi, és tele van nyelvi leleményekkel, meg ehhez hasonló hasonlatokkal: „…úgy melléfogtatok, mint félszemű kalóz a 3D mozival”. Meggyőződésem, hogy Böszörményi Gyula baromira élvezi ezt a sztorit írni, de olvasni sem szerényebb élmény.