Főkép

Kicsit tanácstalanul indultam neki a mai napnak. Ugyan remek, napsütéses idő volt kora délután, az viszont nagy kérdés volt, mennyi sár maradt meg tegnapról. Végülis nem kockáztattam, maradt a bakancs. És mennyire jól tettem, hogy e mellett döntöttem. Mondjuk az is kisebb gondot okozott, hogy mit nézzek ma meg. Lehet, hogy túlságosan válogatóssá váltam, mert igen nehezen tudtam döntést hozni, így a tuti befutóra tettem, és elindultam a Világfalu Színpad felé, mégpedig a dán The Sexican koncertjére.

 

Az esőnek két pozitív hozadéka volt. Nincs por, ami azért idekint eléggé rendesen képes megkeseríteni az egyszeri „szigetelő” életét. A másik, hogy lehet homokvárat építeni. Így tett az a négy-hat fős francia társaság is, akik a Világfalu Színpadra bevezető út mentén egy igencsak méretes sártócsát beborító homokfolton kezdett neki a munkának. Először csak egy három-négy méter hosszú installáció született a tevékenységükből, de mikor az este folyamán visszatértem a helyszínre, már egy tíz méteres „homokóriás” fogadott.

 

The Sexican. A 2006-ban alakult banda érdekes zenei fúzióban utazik. Igen erős mariachi alapokat kevernek cigányzenével, rockkal, polkával és még vagy három-négy műfajjal. Ennek a végeredménye egy olyan egyedülálló, semmihez sem fogható hangzás, amely bár nem kifejezetten gyors vagy pörgős – kinek mi tetszik –, mégis rövid idő alatt be tudja lopni magát az ember szívébe. Valahogy így járhattunk mindannyian, akik hallottuk a melódiákat; tényleg nem telt pár percbe, hogy több száz fős közönség jöjjön össze és valamiféle mozgásba kezdjen a színpad előtt. Valami különleges varázsa volt tegnap délután a dánok muzsikájának; egyrészt határozottan felszabadultabbnak éreztük magunkat Z-vel a koncert végére, másrészt nagyon sajnáltuk, hogy vége lett a produkciónak, elhallgattuk volna még ezt órákon keresztül.

 

A dán csoda után akadt némi szabadidőm a soron következő koncertig, ezért úgy döntöttem, hogy kimaxolom az útlevelem és begyűjtöm az összes pecsétet. Ezt némi keresgéléssel, információszerzéssel és 5 kilométer gyaloglással sikerült is megoldani. Egy kis segítség annak, aki gyűjtöget és a hagyományos, analóg módszerrel (vagyis az útlevélben lévő térkép alapján) próbálkozik. A Tarot Labirintus helye pontatlan. Nem a Világfalu – Táncház mellett található, hanem a Luminárium szomszédságában leledzik. A weben és a mobilos appokban jó a térkép. A Közösségi kert és tanösvényt pedig nem a tanösvénynél pecsételik, hanem a Sziget bevándorlási hivatalban.

 

A pecsétkalad után Z rábeszélt, hogy kukkantsunk bele a Nagyszínpadon zenélő Manic Street Preachers koncertjébe. Lehet agyonverni, lehülyézni, stb., de nekem most sem jött be az a pár nóta, amit hallottam és Z sem pörgött rá igazán a zenekarra, így visszaindultunk a Világfalu Színpadhoz.

 

A drága franciáink nem tétlenkedtek, mostanra lettek készen a homokvár-komplexumukkal. Ha egy érdeklődő megállt megszemlélni az alkotást, akkor lelkesen magyaráztak és mutogattak a „turistáknak”, hogy mi hol és miért van a várban. Ugyan galljaink szerencséjére az egyik dekorációs célokat szolgáló reflektor pont bevilágította a mesterművet, mégis akadt pár vakegér, aki csak nézett ki a fejéből, de nem látott és sikeresen belegyalogolt imitt-amott az építménybe. Ekkor franciáink határozottan, de azért nagyon kedvesen felnyitották a tévelygő szemét, hogy merre is jár éppen. A harmadik-negyedik eset után aztán stratégiát váltottak és a színpad mellett, használaton kívül lévő kordonokat próbálták megfújni egy biztonsági ember mellől. A jelenet: két szigetlakó lopakodik a mobilkerítések felé, miközben azon izgulnak, hogy az őr nehogy kiszúrja őket. Sikerült is elcsenniük az egyik darabot, a derék silbakunk pedig mindössze annyit vett észre, hogy valami mozgás volt a háta mögött.

 

A sikeren felbuzdulva franciáink újra próbálkoztak; némi lopakodás, gyorsan megragadtak – most már – két kordon darabot, gyors távozás a tetthelyről. A távozásnál ütött be a baj; őrünk detektálta, hogy valami zajlik a háta mögött. Amikor kiderült a turpisság, az egyik francia srác úgy tett, mintha levizelné a backstage oldalát – őrünk nem szép szavakkal küldte melegebb éghajlatra –, míg a másikuk nemes egyszerűséggel rákönyökölt a rácsozatra, mintha onnan szemlélné a világot. De a derék őrünket ez nem tévesztette meg, elhajtotta őt is a susnyásba. A dolog végül azzal záródott, hogy egy kordon helyett egy sörpad került figyelemfelkeltés gyanánt a vár másik végére, mi meg Z-vel végigröhögtük a produkciót.

Persze mindeközben zajlott a Besh o droM koncertje a színpadon. Az 1999-ben alakult együttes a román és balkáni cigány, illetve közel-keleti tradicionális zenét ötvözi magyar népzenei elemekkel. Mindezekből egy igen lendületes és szerethető zenét csinálnak, amire óhatatlanul is mozogni kezd az, aki hallja. Az idén 15 éves zenekar semmit nem bízott a véletlenre, az első pillanatban nyilvánvalóvá vált számomra, hogy itt most úgy meg leszünk táncoltatva, mint eddig még soha. El is követtek mindent ezért, egymást követték a gyorsabbnál gyorsabb nóták, a közönség pedig annak rendje és módja szerint táncmulatsággá alakította át a színpad előtti területet.

 

A lendületes népzenei dallamok után a Petőfi Rádió-Volt Fesztivál színpad felé vettük az irányt, ahol az Alvin és a mókusok unplugged előadása következett. Amíg a beállás zajlott, az emberek először szépen szállingóztak, aztán hirtelen annyian lettünk, hogy lépni sem tudtunk. Odakint meg elkezdett ömleni az eső. Ugyan nem ez az első unplugged koncertje a zenekarnak, mégsem arról híresek, hogy nap-nap után adnának ilyen koncerteket. Így a 2014-es Szigetes fellépésük volt idén az első ilyen megnyilvánulásuk és ahogy Pásztor István énekes fogalmazott, nem is terveznek erre az évre több ilyet.

 

Mivel még nem volt szerencsém ilyen formában hallani az Alvin számokat, igencsak meglepődtem, hogy mennyire működőképes a punk zene így előadva. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a nóták nagyon profin és nagyon átgondolt módon lettek áthangszerelve. Az sem mellékes, hogy a közönség igen fogékonynak és befogadónak mutatkozott ezekre a verziókra. Minden számot több száz ember énekelt, kiabált végig, amin még szerintem a zenekar is meglepődött kicsit. A koncert nagy részét egyébként ritkán vagy soha nem játszott dalok alkották. Persze időnként felcsendült egy-egy „sláger”, de ahogy elnéztem a közönséget, itt mindegy volt, hogy milyen nóták hangzanak el, szinte mindenki ismert minden számot. A koncert végén aztán felcsendült a „Kurva élet”, aminek a refrénjét persze mindenki teli torokból üvöltötte. Meg is énekeltettek bennünket rendesen, fiúk lányok külön-külön is, aztán megint egybe.

 

Valami csoda folytán pont a koncert végére hagyott alább az addig szakadó eső, azonban ahogy kisétáltunk a sátorból azt kellett tapasztalnunk, hogy ismét sártengerré változott az egész fesztivál. Rövidebb tanakodás után úgy döntöttük, hogy inkább holnap folytatjuk tovább…