Főkép

A reggel óta tartó esőzés meghozta a jóval hűvösebb időt és nagyjából sártengerré változtatta az Óbudai szigetet. Ez a két dolog sem tudta eltántorítani a Szigetre látogatókat, így estére kikerült a „megtelt” tábla a bejáratra. Előkerültek a gumicsizmák, bakancsok, pulóverek, kabátok, esőkabátok, de akadtak olyanok, akik maradtak a rövidgatya-poló-papucs megoldásnál. Mondanom se kell, hogy ők lettek pár percre az öröm forrásai, amikor a mocsárban jó esetben csak piruetteztek, rosszabb esetben – számukra – fenékre ültek.

 

Az esőnek „hála” kissé elázva értem a Petőfi Rádió-Volt Fesztivál színpadhoz, ahol a Turbo zenekarral indítottam a napi koncertadagomat. A röviden rockban utazó – hosszabban alternatív, kísérleti, hard, post, progresszív, pszichedelikus és nagyjából még egyszer ennyi irányzatot magába foglaló – zenekart pár éve láttam egy fesztiválon. Ugyan nem lettek nagy kedvenceim, azonban zenéjük olyan szintű elegyet alkot a felsorolt stíluselemekből, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A néhol zúzós, esetenként belassult, máskor lírai témák váltogatása egy nótán belül igazi zenei csemegének tekinthető és képes arra, hogy bárkivel megszerettesse magát. Egy koncert erejéig mindenképpen, aztán amikor ismét felbukkan az ember előtt a zenekar neve, akkor olthatatlan vágy ébred benne, hogy ismét láthassa élőben a produkciót. Így járok én is állandóan velük.

 

Az esőnek is köszönhetően szép számmal gyűltünk a színpad elé – a koncert közepe felé meg is telt a nézőtér fedett része –, hogy a viszonylag korai óra és borzasztó időjárás ellenére felpörgessük magunkat. Ebben tökéletes partner volt a zenekar, Tanka Balázs énekesnek egy idő után nem is nagyon kellett mozgásra, csápolásra vagy tapsolásra – esetenként éneklésre – buzdítania a nagyérdeműt. Igen, megint volt egy apró problémám. Idén sokkalta jobban szól a színpad, mint az történt tavaly a zárt sátras megoldásnál, de így sem sikerült tökéletesen megszólalnia a zenekarnak. Dure (billentyű) és Jero (basszus) hangszerei nagyon halkan szóltak, néha az az érzésem támadt, hogy Vigh David (gitár) és Delov Jávor (dob) viszi a hátán a produkció zenei részét.

A bemelegítő rock után – amilyen gyorsan csak lehetett a csendesen hulló áztató esőben – a Világfalu Színpadhoz igyekezetem. Szerencsére ennek a színpadnak is van egy viszonylag nagyobb, fedett része, ahol már vagy kétszáz ember álldogált, jelentős részük a bécsi illetőségű orosz, ukrán és osztrák zenészekből álló Russkaja koncertjére várva. Kicsit beparáztunk tíz-tizenöt perccel a kezdés előtt; elkezdett ugyanis szakadni az eső és egyre többen és többen érkeztek a tető alá, lassan de biztosan szardíniakonzervvé változtatva a rendelkezésünkre álló területet. Azonban öt órakor megtörtént a csoda; ahogy felhangzott az intró, az esőt mintha elvágták volna.

 

A metal, polka, ska és népzene keverékét játszó banda kezdésnek mindjárt a legutolsó albumuk címadó dalával, az „Energia”-val kezdett és ezzel fel is robbantotta a nézőteret. Akárcsak a Ska-P koncertjén, itt is pillanatok alatt népünnepély kerekedett, mindenki – még a keverőpult mellett is – táncolt, ugrált, csápolt, bólogatott, topogott vagy valami. És folyamatosan gyűltek az emberek a színpad elé, így aztán a „Psycho Traktor” alatt kábé 500-1000 ember állt össze vonatba, bocsánat traktorba, hogy a nézőtér teljes hosszát kihasználva meneteljen/ugráljon körbe-körbe. Igencsak monumentális látványt nyújtott a dolog. Aztán amikor belecsaptak az Avicii feldolgozásukba – „Wake Me Up” –, végképp elszakadt minden lánc. Georgij Alekszandrovics Makazariának énekelnie se nagyon kellett, mert ezt megtette helyette a közönség. Azt sajnáltam csak, hogy viszonylag rövid volt a koncert, simán eltombolgattunk volna még vagy egy órát.

Az orosz/ukrán/osztrák csoda után némi pecsétgyűjtögetés következett, Z barátom legnagyobb örömére. Csak ezt az elején még egyikünk se tudta. Történt, hogy a Folklór videotánc programhelyszínen csak akkor kapta meg a stemplit az ember az útlevelébe, ha vagy egyénileg vagy párosan lejt valamilyen magyar néptáncot. Ezúton is köszönöm a segítséget és a bátorítást a magam és botlábaim nevében annak a hölgynek, aki addig-addig noszogatott, míg végül kötélnek nem álltam és nem forgattuk meg egymást pár perc erejéig. Az eseményről felvétel is készült, így azt hiszem, megmarad az utókornak, hogyan csináltam teljesen hülyét magamból, Z barátom legnagyobb örömére. De a végén az ingyen pálinka aztán mindezt feledtette. Amiből mindjárt két és felet kaptunk, de mivel Z gépjárművel érkezett...

 

A pecsétet érő magyar népzenei esztrádműsorom után én a Blues-Ír Színpad felé vettem az irányt, ahol – az együttes saját megfogalmazása szerint – a kelta bulizenében utazó Firkin koncertje következett. Kicsit pontosabban ír-kelta punk-rock, nagyon sok népzenei elemre építve. A bulizene most elég pontos megfogalmazás volt, a zenekar nem vette elő a tarsolyából a lírai hangvételű műveket, így – igaz kisebb méretben – szintén karneváli lett a hangulat percek alatt. Ehhez nagyban hozzájárult PJ (Péter János – fuvola, ír furulya) tevékenysége, nem igazán láttam még fúvóst, aki ilyen intenzív mozgás közben is hiba nélkül tudja használni a hangszerét. De hogy ne legyek igazságtalan, a többiekről is elmondható, hogy igazi mesterei hangszereiknek és ezt – ahogyan éppen az aktuális dal hozta – bizonyították is. A közönség pedig lelkesen ugrabugrált a színpad előtt. Így aztán nem is csoda, hogy a koncert végeztével igencsak emelkedett hangulatban indultunk neki Z-vel az éjszakának…