Mastodon: Once More `Round the Sun (CD)

Az előző, The Hunter névre keresztelt Mastodon lemez úgy robogott el mellettem, mint valami gyorsvonat. Nem is vártam körömrágva a megjelenését, de amikor elkezdtek szivárogni róla a kislemezes dalok (gondolok itt elsősorban a „Curl of the Burl”-re), akkor azt a kevés lelkesedésemet is elvesztettem iránta, ami addig megvolt. Pedig az elődjét, a sokak által köpködött, progresszív sludge operára emlékeztető Crack the Skye-t imádtam. Az a lemez egyszerre volt éteri és letaglózó erejű, emellett tele volt emlékezetes, de nem azonnal ható dallamokkal. Lehet egyébként, hogy éppen ezért nem jöttek be a 2011-es album klipes szerzeményei, amik egyszerű, slágeresebb témákkal operáltak, és én kicsit súlytalannak is éreztem őket, persze egyáltalán nem hangzás, inkább hangulat tekintetében. Így visszatekintve azonban lehet, hogy hiba volt nem megpróbálkozni a lemezzel, mert elsőre az idei Once More `Round the Sunról kikerült dalok sem jöttek be, a lemez viszont teljes egészében nemcsak, hogy működik, de az év egyik legkellemesebb meglepetése is.

 

Mert bár ezzel az albummal se kapjuk vissza a Remission és a Leviathan brutalitását, a Blood Mountain borultságát és a Crack the Skye monumentalitását, a Once More `Round the Sun dalaiban nagyon szépen sikerült kikristályosítani a Mastodon legnagyobb erősségeit, így a témák elképesztően letisztultak és egységesek. Ráadásul változatosak is, de a végén mégis egy átgondoltan összerakott lemez benyomását keltik, vagyis érezni a zenei ívet és a koncepciót végig. A változatosságra rásegít az is, hogy mióta a Crack the Skye óta Brann Dailor dobos is beszállt az éneklésbe, a Mastodon már három vokalistával dolgozik, akiknek végre sikerül is kidomborítaniuk hangjuk egyéni karakterét, vagyis legtöbbször teljesen egyértelmű, kit hallhatunk egy-egy dalban.

 

A Once More ’Round the Sun nagyon erős kezdéssel indít, a „Tread Lightly” keleties világában ugyanis egyszerre van jelen a súly és a dallamosság, és nemcsak a sokszólamú refrén, de a verse témák is hamar beférkőznek az ember fejébe. A dal olyan, mintha egy rövid, ötperces számba akarták volna belesűríteni az egész Crack the Skye-t, annak minden epikusságával együtt. Az ezek után következő „The Motherload” már sokkal közérthetőbb – modern slágeres rock dal, ami akár a rádióban is mehetne, ha nem lenne benne egy szép hosszú pszichedelikus közép- és szólórész (ami egyébként mocskosul király). Bár még csak a második tételnél járunk, már itt feltűnhet, hogy mennyire természetesen és mindenféle görcsösség nélkül illeszkednek egymáshoz a témák az egyes tételekben. Ez az organikus dalszerkesztés nagyon addiktívvá teszi az albumot, mert a dalok egyszerűen hallgattatják magukat.

 

 

A lemezről elsőként a sorban harmadik „High Road”-ot hozták nyilvánosságra Mastodonék, és ha a „The Motherload”-ra azt mondtuk, hogy slágeres, akkor ez a klipes nótára kétszeresen is igaz. Bár a címadó inkább csak egyfajta főhajtásnak tekinthető a Thin Lizzy és Phil Lynott előtt, az azt követő „Chimes at Midnight”-tal megint a sűrűjébe keveredünk. Itt ugyanis újra terítékre kerülnek a progresszívabb témák és a baljós hangképek, de lehet, hogy csak azért, hogy a félidős „Asleep in the Deep” alternatív űrrockja aztán még nagyobbat szóljon. Ebben a tételben hallhatjuk egyedül mind a három énekest egyszerre, akik ezt kihasználva rengeteg szólamot és egymásba fonódó énekdallamot hoznak. És ha ez nem lenne elég, a dalt még Ikey Owens, a The Mars Volta ex-billentyűse is megtámogatja néhány, az anyazenekarra is jellemző savban tocsogó témával.

 

 

A hetes „Feast Your Eyes” megint csak nagyon okos sláger, ami úgy tud fogós lenni, hogy közben végig fenntartja a figyelmet a remek váltásaival. Az „Aunt Lisa” esetében pedig onnan tudni, hogy végleg elgurult a gyógyszer, hogy egy cheerleader csapat a végén nekiáll teli torokból kántálni, hogy „hey ho, let’s fucking go, let’s get up, and rock ’n roll”. De ezzel még nincs vége, mert jön a Jane’s Addiction-ös, szintén alter metal „Ember City”, a lendületes, hagyományosabb ízű „Halloween”, és a lemezt záró, Scott Kellyt is felvonultató „Diamond  in the Witch House”.  Ez az örvénylő, nagy ívű pszichedelikus trip már tényleg semmi kétséget nem hagy a felől, hogy az idei év talán legjobb (csúnya szóval mainstream) metal lemeze a Once More ’Round the Sun. A hangzásról még nem esett szó, pedig itt is a lehető legjobb lóra tettek Nick Raskulinecz-cel, aki úgy tud nagykiadós hangzást produkálni, hogy semmit nem áldoz fel a súlyosságból.

 

Nem tudok elképzelni olyan, az extrémebb zenékkel szimpatizáló embert, akinek ne tetszene az idei Mastodon, és abban is biztos vagyok, hogy ezzel a lemezzel amellett, hogy rengeteg új rajongót szereznek maguknak, néhány régit (köztük engem) is sikerül majd visszacsábítaniuk a táborukba. Már csak egy koncert kéne, amúgy ’tízbőltíz’.

 

A zenekar tagjai:

Troy Sanders – ének, basszusgitár

Brent Hinds – ének, gitár

Brann Dailor – ének, dobok

Bill Kelliher – gitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Tread Lightly

2. The Motherload

3. High Road

4. Once More `Round the Sun

5. Chimes at Midnight

6. Asleep in the Deep

7. Feast Your Eyes

8. Aunt Lisa

9. Ember City

10. Halloween

11. Diamond in the Witch House

 

Diszkográfia:

Remission (2002)

Leviathan (2004)

Blood Mountain (2006)

Crack the Skye (2009)

The Hunter (2011)

Once More `Round the Sun (2014)