Főkép

Szokás szerint dél környékére időzítettem az érkezést, hogy valamennyire szét tudjak nézni és fel tudjam fedezni, hogy most mi merre és persze, hogy mi mennyi. Azt már a Margit híd környékén éreztem, hogy egy kisebb tömeggel kell majd számolni a bejáratnál, de azt nem gondoltam volna, hogy a nem „kisebb”, hanem simán csak tömeg fogad a „K” hídnál. Szinte azonnal bevillantak a régi emlékek, amikor jó egy óra volt, mire átjutottunk a hídon és egy sóhaj kíséretében azt mondhattuk, hogy „bent vagyunk”. Miközben a Nagyszínpad felé sétáltam, azt kellett látnom, hogy sokan vagyunk. Nagyon. Rég láttam ennyi embert a „mínusz egyediken”. Azt sejtettem, hogy a koncertek több embert vonzanak majd, mint az elmúlt évek hasonló napjai, azt azonban nem gondoltam volna, hogy ennyi ember dönt a korai start mellett.

 

 

Ahogyan tavaly, úgy idén is nagyon nagy hangsúlyt fektettek a szervezők a dekorációkra és installációkra. A hajóállomásba torkolló út legelején, a fasor fái között kihízott köteleken színes esernyők fogadják az érkezőket, amelyek mindegyike egy-egy izzót kapott, így az esti órákban igazán szép látványt nyújtanak. Az A38 színpad mellett – merőlegesen a színpadra, egészen Fidelió Kultúrzónáig – egy több ember széles acéllugasba botlunk, tele karácsonyfaizzókkal, amitől éjszaka fantasztikus látványban lehet részünk, ha valamelyik végéről hosszában szemléljük meg az installációt. Nekem a Sziget Art Zone bejáratánál található Köztársasági Járkáló lett a kedvencem. Ez a pár méter magas, fából készült alkotás, orrában egy teddy mackóval számomra visz mindent, azonnal beleszerelmesedtem. Ugyancsak itt találhatunk nagyon jópofa, színes vesszőkből – szerintem, de majd kiderítem valamelyik nap – készült gombákat vagy egy rozsdás R2D2-t.

 

Ami már az előzetesen tanulmányozott térkép alapján feltűnhetett a régebb óta Szigetelőknek, hogy idén a Sziget legelső harmadában az elektronikus zenei produkciók kaptak helyet és minden egyéb színpad elkerült onnan vagy összevonásra került egy másik helyszínnel (pl. a Volt Teraszba integrálódott a Magyar Színpad. Vagy fordítva.) Így erősen koncentrálodtak az „erők” a középső harmadra, illetve az első traktusra is jutott némi „erősítés”. Szóval idén ismét – ahogy eddig szinte mindig – lehet újra tanulni, hogy mi hol van.

 

Tankcsapda. Mondtak már rájuk mindent, pozitív és negatív dolgokat egyaránt. Egy valami azonban biztos; nem lehet kikerülni vagy figyelmen kívül hagyni őket - tetszik vagy sem, meghatározó zenekar. Negyedszázada nyomják a „rákenrollt” olyan profi módon, ahogyan azt magyar banda azóta se. Ahogyan Lukács László énekes/basszeros a koncert elején mondta, lehetetlen másfél órában összefoglalni és visszaadni a nagyérdeműnek azt az életművet, amelyet ezidáig megalkottak. Ettől függetlenül a Tankcsapda sikerrel próbálta megmutatni a tizen-, vagy huszonezer embernek az életmű pár szeletét: egészen a kezdetektől – megítélésem szerint igen okosan összerakott line up-al – kaptunk betekintést abba, mit is csinált a zenekar a 25 év alatt és miért is lett kvázi sikertörténet belőlük.

 

Nem volt olyan – magyar – ember tagnap a Nagyszínpad előtt, aki legalább egy-két számot ne ismert volna, még akkor is, ha egyébként homlokegyenest ellenkező zenei ízléssel bír. Így talán mondanom se kell, hogy igazi siker volt a koncert, mind a közönség, mind a zenekar élvezte a pirotechnikával kellően megtámogatott produkciót Egy-két alkalommal kisebb tűzijáték is bevetésre került, ezek persze osztatlan sikert arattak még a külföldiek körében is, akik közül igen sokan nézték végig a koncertet. Ahogy láttam a nagy részüknek bejön, amit hall és tetszik nekik a zene. Nekem egyetlen apróbb problémám volt, Lukács Laci hangosítása nem volt száz százalékos, néha nem lehetett érteni, hogy mit énekel vagy mond. Ettől függetlenül úgy gondolom, nagyon rendben volt a Tankcsapda koncertje.

 

Blink-182. Ha eddig valaki úgy gondolta, hogy sokan vannak a mai napon a Szigeten, az egy kicsit tévedett, hirtelen ugyanis rengetegen lettünk, és ugyan nem volt teljesen tele a Nagyszínpad előtti tér, de Z barátommal az az érzetünk támadt, mintha egy „szokásos” napi Sziget esti koncerten lennénk. Nem igazán volt jellemző az utóbbi években, hogy ennyi ember jöjjön össze a -1-en.

 

Az 1992-ben alakult amerikai punk-rock bandának az igazi áttörést az 1999-es Enema of the State című album hozta meg. Azóta a sikerük töretlen, annak ellenére, hogy 2005 és 2009 között szüneteltették a működésüket. Ez a sikeresség tegnap meg is látszott. Ugyan kimondottan punkot vagy rockert vagy punk-rockert nem lehetett látni, de a megjelentek igen jelentős része érezte magáénak a zenekart. Nem volt olyan nóta, amit ne sokezrek énekeltek, táncoltak vagy ugráltak volna végig. Igazi profi koncertet kaptunk, nulla problémával és pont annyi extrával, amennyi kell. Ez pár plusz kivetítőben és reflektor-halomban jelentkezett. A kivetítőkön a bandát láthattuk, semmi egyebet. A refiken sem nagyon volt más a extra, mint a zenekar nevének felvillantása a megfelelő pillanatokban. Ezekkel, azt hiszem, bőven a hitelesség keretén belül mozognak még.

 

A Blink-182 eddig sem volt a kedvencem, és ezután sem lesz. Az általam ismert nótákra persze nekem is járt a lában, meg a fejem, de számomra túl dallamos, túl lágy volt ez a zene. Ettől függetlenül a közönség nagyon élvezte a produkciót, így nem csoda, hogy igencsak lelkesen és felpörögve vágtak neki az éjszaka hátralévő részének. Mi meg „futottunk” még egy kört, megnéztük az A38 hangszigetelő falát még éjszaka is festő embereket, aztán szépen csendben hazaindultunk.