Főkép

A mérnökemberből és hivatásos katonából íróvá avanzsált Robert A. Heinlein írói kvalitásait és a későbbi írónemzedékekre gyakorolt hatását Isaac Asimovéhoz és Arthur C. Clarkéhoz szokták hasonlítani – munkái ettől függetlenül nálunk még közel sem annyira ismertek, mint a másik kettőé. A mára klasszikussá vált Csillagközi invázió – ami az amerikai katonai akadémián az olvasásra ajánlott művek között szerepel!!! – és az Angyali üdvözlet (mindkettő HUGO-díjas) mellett néhány éve már szerencsére a zseniális és szintén HUGO-díjas A Hold börtönében is elérhető magyar nyelven. A szerző 1988-ban bekövetkezett haláláig, 49 éven keresztül alkotott, korai és késői munkái mégis szinte ismeretlenek a magyar olvasók számára. Közülük egy-kettő még a kilencvenes években megjelent ugyan itthon, ám sajnos minden különösebb visszhang nélkül, pedig A Galaxis polgára vagy a Matuzsálem gyermekei kiállják az idő próbáját.

 

A hard sci-fi szerzőnek elkönyvelt Heinlein írói karrierjének első tíz évében inkább a fiatalabb korosztályt megszólító regényeket írt. Az Ajtó a nyárba szintén korai mű – amit tizenhárom nap alatt írt –, tehát a hivatalosan elfogadott besorolása szerint ifjúsági sci-fi. Ennek egyetlen jele talán abban mutatkozik meg, hogy a történet meglehetősen egyszerű (helyesebben érthető), és a lezárása pozitív megerősítéssel (a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését), megszívlelendő morális tanúsággal szolgál az olvasóknak. Ifjúsági helyett én inkább optimista sci-finek nevezném.

 

Az 1957-ben megjelent történet egy alternatív – atomháború utáni – Földön játszódik. 1970-ben Daniel B. Davis feltaláló szerelmi bánatában elhatározza, hogy harminc évre kedves macskája társaságában hidegaltatásba vonul (magyarul: hibernálják). A munkájának élő mérnök háztartási robotgépek feltalálásával és megépítésével foglalkozott, ám menyasszonya mesterkedése miatt elveszítette a cégét. Úgy gondolja, elégséges bosszú lesz, hogy amikor 2000-ben fiatalon kilép az altatógépből, belenevet az akkor hatvanas éveiben járó exe arcába. Egy józan pillanatában aztán meggondolja magát, és arra a következtetésre jut, hogy problémáit most, 1970-ben kell elrendeznie rosszakarójával, ám a bosszú egy jéggel borított kanyargós utca, és sosem lehet előre tudni, hová (és mikorra) vezet…

 

A sci-fi szerzők annyi módját kitalálták már az időutazásnak – a hibernálás ráadásul az egyik leginkább „elhasznált” ötlet ezek közül. Vajon lehet még ehhez a témához egyáltalán izgalmasan, újszerűen és érdekesen nyúlni? Heinlein szerint (1957-ben) mindenképpen, ám felmerülhet a kérdés: vajon egy ilyen könyv 2014-ben is megállja még a helyét? Szerintem: simán. A szerző stílusa olvasmányos és vicces – a macskája meg egyenesen haláli. Heinlein mérnöki múltja miatt – maga is feltaláló volt, lásd az ötvenes években családjának épített előremutató innovációkban nem szűkölködő házát – a robotok fejlesztéséről, megépítéséről és szabadalmaztatásáról szóló részek parádésak. Egyszerűen döbbenetes látni, hogyan, milyen paraméterekkel működik egy feltaláló-mérnök agya. A könyvben kitalált szerkezetek elsőre banálisnak látszanak – főleg az elnevezéseik miatt –, de jobban belegondolva láthatjuk, hogy nagy részük még most sem valósult meg. A könyv írásakor megjósolt 2000-es évek viszont már-már a szerző látnoki képességét mutatják.

 

Talán nem tűnik nagy dicséretnek, hogy a könyv legjobb részének a „szakmai” jelenetek számítanak, mindenesetre így van. Ezek az oldalak még véletlenül sem szárazak, unalmasak természetesen. A történet nagy csavarokat tartogat ugyan, de ezek – kivéve egy helyütt – a 12 majom és hasonszőrű társaik beható ismerete miatt manapság nem igazán meglepőek. Panaszkodásra ettől függetlenül sincs oka az olvasóknak, mert a könyv egyéb (krimibe illő) izgalmakat is tartogat, az időutazás egyik fontos paradoxonára pedig leheletfinom megoldást nyújt.

 

Heinlein életvitele miatt (például megrögzött nudista volt) igencsak megosztó írónak számít. Engem személy szerint az ilyen hóbortjai hidegen hagynak, ám a regényeiben sokszor feltűnnek hasonló kedvtelések. Ebben konkrétan a nudizmus kap szerepet, még ha csak érintőlegesen is, ami nem csökkenti ugyan a könyv színvonalát, de nem is emeli. Célja talán – a mozgalom népszerűsítése mellett – a polgárpukkasztás lehetett. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha kilógna ez a rész egy kicsit a könyvből. A regény karakterei máshol ugyanis remekül felépítettek, sokuk jellemző tulajdonságait ismerjük meg igen rövid időn belül, ám a két nudistáról (pedig fontos szerepet kapnak később) nagyjából annyit tudunk meg, hogy szeretnek ruha nélkül mászkálni…

 

Ennél sokkal fontosabb hiányosság viszont számomra, hogy a regény háttértörténete vázlatos. Megtudjuk, hogy volt pár éve egy rövid háború, ami miatt az USA fővárosa Denver lett, ám a háború következményei, illetve a kényszerű főváros-cserén túli egyéb hatásai teljesen hiányoznak a könyvből. Tíz évvel a II. világháború két atomcsapása után szinte kihagyott ziccer, hogy a közvéleményt vélhetőleg igencsak foglalkoztató témákról – még maga Heinlen is épített egy óvóhelyet a háza alá –, a pusztítás környezeti- és társadalmi hatásáról, betegségekről és harci masinákról semmit nem írt bele a regénybe. Ezt még akkor is kihagyott lehetőségnek érzem, ha az igencsak vékony könyv történéseit csak (feleslegesen?) felduzzasztaná, az eseményekre viszont semmilyen hatással nem lenne. Én mindössze ennyit hiányoltam az egyébként minden kívánalmamat kiszolgáló remekműből.

 

Az Ajtó a nyárba a Locus magazin olvasói szerint minden idők legjobb sci-fi történetei között van. Annyira biztosak ebben, hogy ezt háromszor is megszavazták. Ne különbözzünk össze velük, inkább olvassuk el minél többen a könyvet – ne az olvasói érdektelenség álljon a Heinlein-regények magyar megjelenésének útjába… –, és döntsük el saját magunk. Szerintem mindenképpen megéri a rászánt időt. Macskabarátoknak, időutazás-fanoknak és mérnököknek/feltalálóknak pedig egyenesen kötelező olvasmány.