Főkép

Maffiagyilkosságok, melyekben Magda Marinko szelleme kísért? Szerb bűnszövetkezet garázdálkodása Magyarországon? Vagy inkább egy ezoterikus sorozatgyilkos? Magányos elkövető, akihez a szálak egy titokzatos jósnő szertartásain át vezetnek el? Vagy valami egészen más? Kovács Noémi új regényében, a Gyilkos vágyban e megoldások között ingadozik a nyomozócsoport, élén a félig amerikai származású Peter Page-dzsel.

 

Először egy gazdag üzletember feleségét találják holtan, pontosan homlokon lőve, mécsesekkel, füstölőkkel körberakva. Később azonban rejtélyes eltűnések, robbantások, rendőrgyilkosság és újabb homlokon lőtt áldozatok teszik zavarossá a képet. Peter lelkesen kezd neki a nyomozásnak: ám ezúttal nem egyedül csinálja végig. Ott van ugyanis vele a titokzatos migrénroham, amely bármikor rátörhet, lassan már az eszét fenyegetve. És persze munkatársai: Kovács alezredes és a kissé könnyelmű Csapó asszisztens, akiket már az írónő előző könyvéből is ismerhetünk, illetve Lakatos András, a szerb alvilág szakértője…

 

Tavaly a Könyvhét újdonsága volt Kovács Noémi Lélekölő című, izgalmas és különleges krimije. Akik azonban akkor olvasták ezt a meglepő megoldású, emlékezetes, de viszonylag rövid és igen akciódús regényt, aligha gondolhatták, hogy a következő évi Könyvhéten egy egészen más, mégis ugyanolyan jó Peter Page-krimit tarthatnak majd a kezükben. A Gyilkos vágy száznégy rövid, számozott fejezetből áll, s - tekintetbe véve az előző, nagyalakú regény szellős, míg az új, zsebkiadású szinte szűkös sortávolságait - úgy számolom, mintegy hatszor hosszabb, mint a Lélekölő volt. Ami persze önmagában még nem érdem, ám azonnal tetszeni fog azoknak, akik szerint a Lélekölő fő hibája a rövidség volt. Mivel jóval nagyobb a terjedelem, a történetben sokkal több szálon folyhat a nyomozás, és sok új mellékszereplő mozgatására is lehetőség adódik. A Gyilkos vágyban sokkal több a meglepő fordulat a párbeszédekben, jóval részletesebb a helyszíni szemlék leírása, a rendőri és TEK-es intézkedések akciódús bemutatása, de hosszabbak azok a részek is, ahol olvasóként együtt töprenghetünk a nyomozókkal arról, vajon mi is történhetett. Vagyis véleményem szerint nemcsak sokkal jobb az új regény, mint az elődje, de sokkal professzionálisabban sikerült megírni is.

 

Ugyanakkor a Gyilkos vágy önmagában, és nem a Lélekölőhöz mérve is remek krimi. Először is, mert tökéletes folytatás, hiszen Peter rohamai során még a Normafás gyilkos is kísért benne – ennek ellenére bátran a kezébe veheti az is, aki az előző regényt nem olvasta. Számos skandináv krimitől eltérően ugyanis ez nem egy rendőrsaga, amiben emlékezni kell rá, mit mondott a főnyomozónak a kislánya két könyvvel korábban – sőt, bár a Gyilkos vágy még azt is vállalja, hogy utalást tesz a Lélekölő bűnöseinek elítélésre, semmit sem tudunk benne meg az előző rejtély megoldásából, vagyis elmarad a poéngyilkosság. Jó krimi továbbá azért, mert kiválóan jellemzett és egymástól markánsan különböző nyomozók kutatnak benne a gyilkos után. Lakatos, a néha nagyképű szakértő, akinek kezdetben rendkívül ellenszenves Peter. Kovács alezredes, aki néha túl makacsul ragaszkodik a régi módszerekhez és a saját elképzeléseihez, de kiválóak a megérzései, és aki igaz barát. No meg Csapó, aki – be kell valljam – rendkívül idegesítő, minden lében kanál, szemet csak vak tyúkként találó, de azért nagyon kedves figura. És persze Peter Page, aki – hiába zseniális profilozó – a könyv elején bizony hibázik, többször is. Meg rendkívül ostobán ragaszkodik hozzá, hogy teljesen egészséges: így sikerül majdnem az egész nyomozást romba döntenie. Igazi férfi: makacs beteg, aki be nem vallaná, hogy baja van, és még a gyógyszerét sem váltja ki… Ám emellett mégis a könyv főhőse, akit megint és újra meg kell szeretni. Mert lehet akármilyen fura, ha a betegségéről van szó, habozhat akármilyen ostobán két szerelem között, és követhet el függelemsértést napi rendszerességgel, mégis ő az, aki képes megtalálni Csepregné és a többiek gyilkosát.

 

Ami pedig a legjobban tetszett a gondosan szerkesztett és elképesztően fordulatos regényben – ahol egyébként az utolsó meglepetés szó szerint az utolsó sorban éri az olvasót –, a megoldása. Amiről természetesen semmit sem lehet elárulni: legfeljebb annyit, hogy azok is elégedetten dőlnek majd hátra az olvastán, akik a politikai-bűnszövetekezetes thrillereket szeretik, és azok is, akik inkább a klasszikus bűntényekről szóló detektívregények rajongói. Hogy a kettőt hogy lehet összeegyeztetni, azt csak a legnagyobb mesterek szokták tudni, például Agatha Christie az Úti célja ismeretlenben.

 

Meg Kovács Noémi. Aki – remélem – azóta már a harmadik Peter Page-regényén dolgozik. Én már alig várom, hogy olvashassam.