Vader: Tibi et Igni (CD)

Mondhatnánk, hogy a lengyel Vader szinte már nem is zenekar, hanem intézmény. A veterán death metalosok több mint harminc éve vannak az iparban, és biztos harci gépezetként szabadítják ránk a jobbnál jobb és minden tekintetben megbízható korongjaikat. A zenekar esetében nincs is nagyon értelme korszakokról beszélni, mert a csapatnál a hullámzó teljesítmény is csak a zseniálisnál némileg gyengébb albumok képében mutatkozik meg. Peter Wiwczarek bandája kimeríthetetlen forrása a brutális, de ugyanakkor monumentális és megjegyezhető death metalnak, amit jó érzéssel bármikor elő lehet kapni, ha az embernek efféle mulatságra támadna kedve.

 

Bár a már említett egységes színvonalú diszkográfiából a közmegegyezés szinte minden esetben a 2000-es Litanyt, valamint a legutóbbi albumot, a 2011-es Welcome to the Morbid Reich-ot szokta kiemelni, nekem az utóbbi lemez sosem tudott közel férkőzni a szívemhez. Ez a korong ugyanis olyan, mint egy monumentális hegycsúcs, ami komoran és magányosan áll a puszta közepén. Tiszteletet és figyelmet parancsoló, ugyanakkor megközelíthetetlen, és épp ezért az ember megtartja vele a három lépés távolságot.

 

Persze biztos vannak, akik nem értenek egyet, de nem mondhatnám, hogy nem örültem őszintén, amikor a legújabb, tizedik albumot, a Tibi et Ignit végighallgatva konstatáltam, hogy ezúttal egy sokkal emberközelibb lemezt sikerült összehozniuk a lengyeleknek, bármilyen furcsán hangozzon is ez egy death metal zenekar esetében. Az új lemez dalaiban ugyanis sokkal több lazaságot, groove-ot és rock and rollt érzek. Vagyis el tudom képzelni, hogy Peterék minden dalt vigyorogva nyomtak fel, és közben végig arra gondoltak: „na, ha csak ez kell, megkaphatjátok!”. Mint mondjuk a Motörhead, csak death metalban. És persze thrashben, mert a korábbiakhoz hasonlóan itt is nagyobb adagokban kapjuk a Slayer- és Kreator-ízű riffeket és témákat. De ezzel együtt sem lehet azt mondani, hogy a Vadernek ne lenne saját hangja. Tagok jöhetnek-mehetnek (mint tette azt az utolsó album után Paweł Jaroszewicz dobos, akit az angol James Stewart váltott), a zenekarnak mára kialakult egy olyan egyénisége, ami miatt bérelt helye van a legjobbak között.

 

A Tibi et Igni (Neked és a Tűznek) egy hosszabb klasszikus zenei bevezetővel és az azt tartalmazó, kislemezes „Go to Hell”-lel indít. A Casio Szimfonikusok kitesznek magukért, van itt szélfúvás, éteri asszonykórus, de szerencsére csak rövid ideig, mert aztán megindul a negyvenkét perces cséphadarás. A „Go to Hell” az utána következő „Where Angels Weep”-pel együtt amúgy még a Welcome to the Morbid Reich hangulati vonalát viszi tovább, de a beszúrt, rövid, örvénylő riffek, a kapkodó szólók és a szélsebes tempókat megszakító, jól elhelyezett lassulások kőkeményen magukkal ragadnak. A negyedikként érkező „Triumph of Death” képében aztán meg is kapjuk az első thrash-adagot, egy jó kis tufa, kántálós refrénnel és slágeres, heavy metalra is emlékeztető témákkal. Ha ez nem lenne elég, rögtön utána következik a lemez egyik leghosszabb és legjobb dala, a „Hexenkessel”, ami egyszerre epikus, brutális és fifikás. A fő témája az újkori Vader egyik legjobbja, a szóló is remek, ezt hallani kell.

 

 

Az A-oldalt ennél szebben nem is lehetne zárni, de a B-oldalas dalokra sem lehet panasz. Ebből a merítésből messze kiemelkedik a szintén epikus „The Eye of the Abyss”, és az albumot lezáró „The End”. Az előbbi újból egy hosszabb szimfonikus bevezetővel kezd, de aztán remek témákkal és váltásokkal operáló durvulat lesz belőle, ami ugyanakkor kellően drámai is. Drámaiság tekintetében azonban mégse veri a záródalt, ami, ha van igazság, szintén a Vader best of-ok örökös tagja lesz. Elképesztően nagy ívű a „The End”, és az is fix, hogy nagy koncertkedvenc válik majd belőle. Miután lement, nem lehet mást tenni, csak újra rányúlni a play gombra, és előröl kezdeni a mókát.

 

 

A körítésről még annyit, hogy a Motörheadnek és a Pink Floydnak is alkotó Joe Petagno festménye remekül illik a zenéhez, mert kellően old school és elsőre felkelti az ember érdeklődését. A szövegek pedig… hát, azok vannak. Sátán, pokol, tűz, félelem, fájdalom, angyalok, démonok. Nem ezt fogjuk olvasgatni, ha szellemi táplálékra éhezünk, de ugyebár egy-két kivételtől eltekintve a death metal sosem a mélyenszántó gondolatiságáról volt híres.

 

Ettől függetlenül viszont hallgassunk új Vadert, mert az extrém metalban amúgy erős idei év terméséből is kiemelkedik és legalább olyan szórakoztató, mint a ’80-as években készült, mára legendássá érett death metal klasszikusok.

 

A zenekar tagjai:

Piotr „Peter” Wiwczarek – ének, ritmus- és szólógitár

Marek „Spider” Pająk – ritmus- és szólógitár

Tomasz „Hal” Halicki – basszusgitár

James Stewart – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Go to Hell

2. Where Angels Weep

3. Armada on Fire

4. Triumph of Death

5. Hexenkessel

6. Abandon All Hope

7. Worms of Eden

8. The Eye of the Abyss

9. Light Reaper

10. The End

 

Diszkográfia:

The Ultimate Incantation (1992)

De Profundis (1995)

Black to the Blind (1997)

Litany (2000)

Revelations (2002)

The Beast (2004)

Impressions in Blood (2006)

Necropolis (2009)

Welcome to the Morbid Reich (2011)

Tibi Et Igni (2014)