Linkin Park: The Hunting Party (CD)

„Vicces...” – csakis így tudtam reagálni Mike Shinodáék tavasszal tett kijelentéseire és nyilatkozataira a készülő új lemezük kapcsán – azt hangoztatták ugyanis, hogy egy nagyon dühös és komor lemezzel rukkolnak majd elő, amely gitárszólókat is tartalmazni fog, nagyon rockos lesz, és újra a sikeres debütalbumot, a Hybrid Theory-t emlegették, mint kiindulópontot. Egyrészt örömteli, hogy újra megtalálták a gitárokat, másrészt viszont egyúttal jól szemen is köpik saját magukat, illetve az elmúlt 6-7 évnyi pályafutásukat és megnyilvánulásaikat, amikor is folyamatosan azt hangoztatták, hogy nem érdemes manapság már rockzenét készíteni, és majd ők forradalmasítják a rock/metalzenét ezzel az elektronikus – többnyire – borzalommal (és Rick Rubin-nal…).

 

Szóval szavahihetőségük ezennel végérvényesen megkérdőjelezhetővé vált, azonban vitathatatlan, hogy tényleg metalosabb lett a dolog, mint összességében az elmúlt három sorlemezük. Az elmúlt hónapokban folyamatosan azt nyilatkozták, hogy újra itt a nu metal – persze nem ugyanúgy, mint bő 15 évvel ezelőtt, hiszen ők is idősebbek és bölcsebbek, mondhatni „felnőttebbek” lettek –, de egy nagyon agresszív és durva zenét tartalmazó dalcsokrot hoztak össze. De azért nem eszik olyan forrón a kását…

 

 

Ugyanis az már az előzetesen nyilvánosságra hozott „Guilty All The Same”-ből is világosan hallatszik, hogy nem az a három perc körüli, bődületes és azonnal ható refrénnel rendelkező gigasláger, mint akár a „One Step Closer” vagy a „Numb” volt anno. Persze mindez megközelítés kérdése, speciel engem egyáltalán nem zavar, mert cserébe egy olyan összetett, a progresszivitással is flörtölő, hosszú szerzeményt rittyentettek, amely elsőre eléggé meglepő, de nagyon rendben van. Nem mondom, hogy tökéletes, mert nekem ez a garázsos, alteres gitársound nem feltétlenül a szívem csücske, de szerencsére váltogatják, így nem végig ugyanilyen, ráadásul újra van benne rendes rappelős szövegelés – igaz, ezt nem Mike prezentálja, hanem Rakim. A végén pedig még egy gitárszólóval is megpróbálkoznak, amely inkább aranyos és értékelendő, mint örökérvényű – Brad Delsont nem szokás egy különösebben jó gitárosnak tartani, hiszen még azokat a két-háromakkordos dalokat sem tudja általában hiba nélkül eljátszani, amelyek miatt szupersztárok lettek; így talán nem is várható el tőle, hogy egy Satrianit vagy Petruccit megszégyenítő tekerést toljon a hallójáratainkba.

 

 

Majd az első megklipesített szám, az „Until It’s Gone” esetében már nem tudtam ennyire lelkes lenni, ugyanis az az előző, electro-rock vonalat viszi tovább, és újabb ékes bizonyítéka, hogy hogyan is kell refrén nélküli dalt írni. A teljes lemez elindításakor viszont meglepően tapasztaltam, hogy milyen punkos az első dal, a „Keys To The Kingdom”: Chester kőkeményen üvölt és süvölt, tényleg szigorú tétel válik belőle. Mike újra rappel benne, mint a „klasszikus” időkben, sikálnak a gitárok, el lehet éppen hallgatgatni és kezdésnek éppen meg is teszi, de az igazán jó dal nem ez, hanem a következő „All For Nothing”. Már csak azért is, mert egy újabb vendég is felbukkan, méghozzá a Helmet frontembere, Page Hamilton – egyébként nem ő az utolsó külsős, aki tiszteletét teszi a lemezen. A refrén zseniális, tempós szerzemény, tényleg megidézi a banda kezdeti szemléletét, ezzel kellett volna kijönni felvezetésként.

 

A „The Summoning” egy bő egyperces instrumentális átvezető, amely a „War” punk őrlésének ágyaz meg. Ez a kétperces dal biztosan sok lázadó fiatal szobájában fog maximális hangerőn pörögni, és koncerteken vagy rockdiscokban is lehet rá pogózni, de nyugodtan kihagyhatták volna, legalábbis én nem bánkódnék miatta. Ezzel szemben a „Wastelands” szinte tökéletes szám (csak ne lenne az a rossz, garázsos dobsound…), talán ez a leginkább visszakanyarodás a kezdeti időkhöz.

 

 

A System Of A Down és a Scars On Broadway gitáros agytrösztje, Daron Malakian is szerepel a lemezen, mégpedig a „Rebellion” című számban, amely szinte egy az egyben lehetne egy SOAD dal is. Az egyik legjobb nóta, még úgy is, hogy a húzós alapra sikerült egy eléggé gyermeteg énektémát ráénekelniük, viszont az üvöltős rész nagyon penge benne. Ha már itt volt Malakian, akkor a srácok is megpróbálkoztak írni egy SOAD-szerű számot is, ez lett a „Mark The Graves”. Látszólag semmivel sem rokon, amit eddig kaptunk a Linkin Parktól, viszont utánzatnak azért gyengus lett. Üde színfolt, de pont a „Rebellion” után helyezve a lemezen túlságosan éles, és így tetten érhető a kontraszt.

 

 

A legtöbb rajongó számára az egyik legfontosabb kérdés Tom Morello vendégszereplése volt, aki ugyebár a Rage Against The Machine gitárosa. Nekem nem, ugyanis nem hallgatok RATM-t, azonban így is fura, hogy egy ekkora ziccert miért hagynak ki azzal, hogy egy zongorás, instrumentális szerzeményt hoznak csak össze („Drawbar”). Az ottani zongoradallam teljesedik ki az album második lassabb dalában, a „Final Masquerade”-ben. Eleinte nem tudtam mit kezdeni vele, de sokadik hallgatás után rá kellett döbbennem, hogy egyrészt Chester is nagyot alakít benne, másrészt akkora rágógumi refrénje van, hogyha az ember ad neki megfelelő időt a tapadáshoz, később ki sem tudja vakarni a füléből és agyából.

 

 

Egy epikus, 6 perc feletti játékidővel rendelkező tétel, az „A Line In The Sand” zárja az albumot, amellyel tényleg felteszik a pontot az „i”-re, talán ez a legnagyobb kedvencem. Sejtelmesen indul, aztán egy váltással átmennek kalapálásba, majd tördelésbe, és megint visszalassulnak. Ilyen váltásokkal sűrűn tarkított szám ez, amely Chester heroikus refrénjében teljesedik ki, amit lehetetlen nem együtt üvölteni vele, és kezdeni embertelen headbangelésbe. Mindenképpen ki kell emelni a dobos Rob Bourdon teljesítményét itt is, és az egész albumon, ugyanis még sosem ütött ilyen változatos és jól összerakott témákat, üde színfoltja a lemeznek.

 

Meglepő dolgot hajtott végre a lemez az amerikai piacon, olyat, amelyre a debütlemezük megjelenése óta nem volt példa: nem az élen nyitott az első hét lemezleadási mutatói után, „csak” a harmadikon. Általában egy ilyen helyezéssel, és a nyitó heti 110 ezres gazdára talált példányszámmal a legtöbb zenekar kimondhatatlanul elégedett lenne, azonban ez az ő szintjükön csalódás. Félreértés ne essék, éhezésről ezután sem lesz szó, de a legutóbbi sorlemezükből kétszer ennyi kelt el ugyanennyi idő alatt, és ezt már nehezen lehetne magyarázni a letöltéseknek köszönhető amortizációnak. Két lehetőség van: vagy a csapat iránti lelkesedés és érdeklődés csappant meg, vagy a lemezen hallható végeredménnyel lehet a probléma. Utóbbiban esetlegesen közrejátszhatott az is, hogy sokan bedőlhettek a marketing maszlagnak, és két-háromperces, kétakkordos, kerek refrénű dalokat vártak, olyanokat, mint amelyekkel világsztárok lettek. Nekem bejön ez a komplexebb megközelítésű lemez, csak néhány effekten és hangszeres soundon változtattam volna – de ez már persze csak ízlés kérdése.

 

Egy dolog mindenképpen kijelenthető az új lemez hanganyagáról: rock. Sőt, néhol már egészen metalos is, azonban ne kezdjen senki pezsgődurrogtatásba, aki a régebbi, kezdeti, „klasszikus nu metal”-ra (micsoda paradoxon…) esküszik, mert attól azért eltér. Ez a lemez inkább az eddigi munkásságuk egyvelege, keveréke, „hibrid”-je – ám hogy ez valaha újra „teóriá”-vá alakul-e, válik-e, vagy tovább folytatják a stílusok közötti csapongást, azt majd a jövő eldönti. Ez az album mindenesetre bíztató, még nem a világosság, de egyfajta pitymallat az alagút vége felé. Csak kövessék azt, és maradjanak ezen az úton…

 

Az együttes tagjai:

Chester Bennington – ének

Rob Bourdon – dob, ütős hangszerek

Brad Delson – gitár

Dave „Phoenix” Farrell – basszusgitár

Joe „Mr”Hahn – DJ, samplerek

Mike Shinoda – vokál, ritmusgitár, billentyűs hangszerek

 

Közreműködő zenészek:

Page Hamilton – ének, gitár („All for Nothing”)

Rakim – rap („Guilty All the Same”)

Daron Malakian – gitár („Rebellion”)

Tom Morello – gitár („Drawbar”)

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Keys to the Kingdom

2. All for Nothing

3. Guilty All the Same

4. The Summoning

5. War

6. Wastelands

7. Until It`s Gone

8. Rebellion

9. Mark the Graves

10. Drawbar

11. Final Masquerade

12. A Line in the Sand

 

Diszkográfia:

Hybrid Theory (2000)

Reanimation (remixalbum) (2002)

Meteora (2003)

Live In Texas (CD/DVD) (koncertalbum) (2003)

Collision Course (Jay-Z-val közös „mash up” album) (2004)

Minutes To Midnight (2007)

Road to Revolution: Live at Milton Keynes (CD/DVD) (koncertalbum) (2008)

A Thousand Suns (2010)

Living Things (2012)

Recharged (remixalbum) (2013)

The Hunting Party (2014)