Főkép

Harlan Coben neve garancia az izgalmakra, a könyvei pedig letehetetlenek. Ez most nem egy reklámízű fülszöveg-mondat, hanem a saját meggyőződésem. Idén megjelent legújabb regényét, a Nincs több esélyt ugyanis úgy olvastam el, hogy nem tettem le közben. Hajnali fél négykor sikerült eljutnom a könyv végére, és megállapítottam, utoljára azzal a regénnyel jártam pontosan ugyanígy – igaz, akkor tél volt, és fél négykor még jóval sötétebb –, amelyikben egy sportszerető főhős keveredett hasonló helyzetekbe, és amelyiknek egy telefonkagyló lógott a borítóképén. Odamentem a könyvespolcomhoz, és legnagyobb megdöbbenésemre megállapítottam, hogy a telefonkagylós könyvet is Harlan Coben írta (a címe egyébként Dermesztő csend, és még más kiadó adta ki, nem az írót mostanában megjelentető Jaffa).

 

A fenti élménybeszámolóból két dolog szerintem jól látszik. Az első, hogy nem vagyok az író rajongója, különben már rég listába szedtem és végigolvastam volna a magyarul elérhető életművét (amely egyébként tizenkét regényt jelent). Ehelyett még azt is elfelejtettem, hogy már olvastam tőle. A második dolog viszont, hogy úgy tűnik, egy Coben-regény lenyűgöző hatást gyakorol az olyan, a legkevésbé sem elkötelezett olvasóra is, mint én. Minden esetben. Úgy gondolom, ha el is felejteném a szerző nevét újra, a Nincs több esélyről is ugyanolyan jó emlékem maradna meg, mint a korábbi könyvről: hiszen egy ideig az izgalmas történet hatása alatt álltam. Ami elég jó ajánlólevél egy könyvnek, amelynek célja – thriller lévén – épp a hatáskeltés és a szórakoztatás.

 

A Nincs több esély egyébként igen különös thriller: gyilkosságról, nyomozásról, gyerekrablásról és gyanúsítgatásról éppúgy szól, mint szeretetről és szerelemről. Főhőse, Marc Seidman orvos, egyike a legjobb helyreállító műtéteket végző plasztikai sebészeknek az Államokban. Ráadásul – bár házassága nem különösebben jól sikerült – a történet kezdetén biztosak lehetünk benne, hogy nagyon boldog apa: kislánya, Tara létezése épp kezdi megváltoztatni az életét. Ám ekkor szörnyű dráma játszódik le a családi otthonban: valaki rálő az orvosra és meggyilkolja a feleségét, a kis Tara pedig eltűnik. Amikor Marc tizenkét nap után magához tér a kórházban, vannak, akik már halottnak hitték. Él azonban, s azonnal szembekerül az FBI és a rendőrség nyomozóival, akiknek nem titkolt meggyőződése, hogy ő ölte meg a feleségét, magát pedig csak álcázásképpen lőtte meg. Így azután úgy tűnik, az, hogy mi is lett a kislánnyal, hogy elrabolták-e, és ha igen, kik és mi céllal, csak Marcot érdekli… Ám az események felgyorsulnak: érkezik egy zsaroló, váltságdíjkérő levél, megkezdődik a versenyfutás az idővel, úgy tűnik, sikertelenül… És senkiről sem tudni, mit is akar, és mit is takargat valójában: például, hogy merre járt Marc drogos húga a gyilkosság időpontjában? Miért áll egy idegen nő rendszeresen a háza előtt? Miért fordult a felesége halála előtt magánnyomozókhoz, és mit tudott  meg tőlük? Milyen módon kapcsolódik az ügyhöz Marc diákkori szerelmének a neve? És vajon él-e még Tara, vagy már halott?

 

A háromszázhatvan oldalon át futó történet meglepő és megrázó véget ér, amelyben minden kérdésre választ kapunk. Hogy aztán tetszik-e majd a befejezés? Azt mindenki döntse el maga. Mindesetre ha ezt a könyvet választja nyári olvasmányul, biztosan nem fog csalódni.