Főkép

„Kistehén. A rokonok összetartója. Hozzá bármikor lehet fordulni, mindig segít néha. Képes énekelni, ha nem akar.”

 

Hogy kicsoda Kistehén? Hogy nem ismeritek? Oh, senki sem ismerte eddig igazán, noha egyszer ilyen volt, aztán legközelebb meg pont ugyanolyan volt – szinte bámulatos, hogy mennyire nem változott az alakja az idő során. Mindig is kizárólag Kistehénre hasonlított, azon a furcsán karcos hangján énekelve vidám kis dalát, ahogy ott ül egy ágon, egy szép hosszú ágon, lábát lógatja, és jól érzi magát… Ő a Kistehén, és most már könyv formájában tekinthetünk bele senkiföldi barátaival folyó rejtelmes életébe.

 

Elöljáróban Kollár-Klemencz Lászlóról dióhéjban talán annyit, hogy író, dalszerző, zenész, s mit ad isten, épp a Kistehén zenekar frontembere. Kapcsolata az Igor Lazin által rajzolt bájos, kiegyensúlyozott Kistehén jelenséggel 2002-ben kezdődött, amikor „az” a Sziget Fesztivál népszerűsítő alakjaként jelent meg, és vált a rendezvény később is többször felbukkanó jelképes figurájává. Ugyanabban az évben meg is jelent egy kis rendkívül színes-képes, kottával és dalszöveggel dúsított könyv a népszerű alakról, s a sikerre való tekintettel Kollár-Klemencz azonnal kapott még egy zenei felkérést, hogy készítsen el egy azonos stílusú, mesésen-vicces albumot, amely végül 2004-ben, Zene a nyulaknak címmel jelent meg már a Kistehén Tánczenekar előadásában. Nem azonnal, de nem sokkal később született meg a Senkiföldön játszódó felnőtt- és gyermekolvasókat egyaránt megcélzó meseregény gondolata, melynek csiráit 2007-ben olvashatta először az interneten a magyar rajongó közönség.

 

Idén pedig a Könyvhét alkalmából (vagy tán épp csak annak idejére) formába öntötték az első, igazi „kistehenes” mesekönyvet, melynek alcíme: Felhős. A téma és a szereplők teljesen meglepetésszerűek, lényegesen bővültek és kiegészültek az Igor Lazin fantáziája szülte csodálatos kis lényekkel. A történetben négy senkiföldi nem túl kidolgozott, mégis kedvesen karakteres kispajtás, hogyismondjam, teljesen vagabond, felhős élményét kísérhetjük nyomon. Legalább annyi csatornán futnak az események, mint egy jól behangolt Szokol rádión, ráadásul szereplői pont úgy beszélnek el egymás mellett, és váltogatják a csatornákat, mint mi felnőttek szoktunk egymás között. A fura kis figurák olyan pozitív érzelmi kavalkádot sorakoztatnak fel, hogy az ember a könyv végén nem tud nem elolvadni tőlük, már ha a részleteken való kuncogás közben megerősödött hasizmai fizikailag engednék azt.

 

A könyvet három generáción is teszteltük – és mindenhol át is ment. Természetesen a legkisebbnek (S. Pannácska, 4 éves) a főhős, Kistehén lett megdönthetetlenül a szent állat, a maga helyzetmegoldó képességével és bölcsességeivel, s persze az Igor Lazin által fantasztikusan kitalált übercuki, retinába égő sárga karizmájával. Kamasz lányom első reakciója a flegmán félrehúzott száj mellett a következő okos kijelentés volt, amikor meglátta, milyen könyvet ölelgetek: „Boldogok a lelki szegények…?!” Majd két nap múlva – bár nem kérte kölcsön – úgy hozta vissza a könyvet, hogy az aluszékonyságával, lassú gondolkodásával és a helyzetekhez való elvarázsolt senkiföldi hozzáállásával igencsak egy esetlen tinire emlékeztető Tetemaciról áradozott. Bár Nyúl a négy karakter közül a legnagyobb, legokosabb és legoptimistább „elem”, nekem mégis az aprócska, gatyás-pupekes Vadász lett a kedvencem. Érzelmes, ragaszkodó és önérzetes kis figurája tényleg képes volt úgy szíven lőni, hogy azóta jobb nekem, ha csak rá gondolok.

 

A mese tehát élvezhető, szerethető és befogadható kisgyermek, kamasz és felnőtt olvasók számára egyaránt, tehát a probléma (ha volt egyáltalán) megoldódott: a könyv mindenkinek ajánlható. Persze lényeges momentum, hogy igazi tanulságot vagy örök érvényű igazságokat ne ebben a kis füzetben keressünk. Sikeresen itatja át azonban ezt a pár oldalas kis könyvecskét az a kósza tanító jellegű gondolat, hogy a szeretet erejével bármilyen probléma megoldható, védelme alatt pedig a nagyobb problémák szele is inkább csak fuvallatnak tűnik, amely minden felhőt elfúj az útból – csak tiszta szív és hit kell hozzá, no meg persze nem árt néhány barát támasznak. Ugyanakkor itt adok igazat (minden flegmaság nélkül) kislányomnak, hiszen felüdülés volt számunkra, hogy megismerhettük közelebbről a Kollár-Klemencz-Lazin féle Rokonságot: tényleg boldogok azok, akik úgy tudják befogadni a keveset is, hogy az minden látszat ellenére igenis több legyen. Személy szerint nagyon várom mind a könyv folytatását, mind Kollár-Klemencz László új zenei megmozdulásait – ráadásul, ahogy olvastam, ha a sorozat befut, jön majd a rajzfilmsorozat is. Sok sikert és rengeteg új rajongót nekik hozzá! Plusz hármat így kutyafuttában már egészen biztosan szereztek…