Főkép

Dmitry Glukhovsky METRO regényeinek világsikere után a kötetek kiadója, az Európa Kiadó, úgy döntött, hogy elhozza nekünk az orosz író könyvei által inspirált a Metro 2033 Univerzuma gyűjtőnév alá tartozó könyvek legjobban sikerült darabjait is. Ezeket a regényeket már nem Glukhovsky írta, hanem a világ számos pontján alkotó más szerzők, ám mindegyik regény ugyanabban a multiverzumban, az atomháború miatt az emberek számára lakhatatlanná vált apokaliptikus világban játszódik, ahol különféle mutáns szörnyetegek vették át a csúcsragadozók szerepét. Az olasz Tullio Avoledo Az ég gyökerei című regénye volt az első, amit kezünkbe vehettünk ebből a ciklusból, amit szinte rögtön követett is Andrej Gyjakov – a gyakorlatilag teljesen ismeretlen, kezdő orosz szerző – A fény felé trilógiájának azonos című első része. Ezen írása után Gyjakovot a posztapokaliptikus könyvek rajongói rögtön az egyik legtehetségesebb új felfedezettnek kiáltották ki.

 

Volt szerencsém elolvasni – a megjelenése után szinte azonnal – az első részt, ami a katasztrófát a szentpétervári metróban átvészelő túlélőkről szólt. Az akciójelenetekben és remek karakterekben dúskáló könyv meglepően pozitív kicsengésű lezárása után – miszerint a sztalkerek találnak egy viszonylag közeli kis szigetet és egy olajfúró platformot egy barátságos ember kolóniával – kicsit izgultam, hogy a szerző vajon milyen irányba fogja elvinni a sorozatot. Vajon sikerül megtartania azt a borongós, reményvesztett hangulatot, ami miatt kedvelem a hasonló tematikájú könyveket, és egyáltalán, a folytatás méltó lesz-e az első részhez, a kezdőnek számító szerző fel tud-e nőni ahhoz a feladathoz, amit az olvasók mostanra már elvárnak tőle?

 

A Vissza a sötétségbe néhány héttel az első rész vége után veszi fel az elbeszélés fonalát, és pontosan az első fejezet végéig tartott a kicsit is optimistább hangvételű regénytől való „félelmem”. A már-már elállatiasodott metrólakóknak a két könyv közötti (el nem regélt) néhány hét jutott csak egy rövid fellélegzésre a metróalagutak félhomályos, füstös, büdös, erőszakos, az állandó éhség elleni küszdelemben telő évtizedei után. Mivel a könyv fülszövege szintén lelövi – micsoda kapitális, folyton visszatérő hiba ez, amit mégis folyton elkövetnek a kiadók –, ezért talán nem spoiler elmondanom, hogy a lehetőségekhez képest virágzónak mondható béke szigetét egy atomrobbanás taszítja a feledésbe. Az épp távol lévő túlélő szigetlakók bosszúért lihegve özönlik el az alagútrendszert, de a metróban maradók szintén rengeteg felszínre vágyó rokonukat vesztették el, és el sem tudják képzelni, melyik érdekcsoport a felelős a támadásért, s hogyan, milyen forrásokból volt rá képes, de még azt sem fogják fel ésszel, milyen okból következhetett be ez az újabb (a megmaradt) emberiség elleni szörnyű bűntett.

 

Marakodó csoportokból márpedig nem szenved hiányt a metró, ugyanis jóval többfelé húz ez a kis közösség, mint ahány metróállomás van a város alatt. A kellő technikával talán csak a pakurások – mérnökök – rendelkeznek, de a gyalázatos emberkísérleteket folytató vegánok, a halálos átnevelő táborokat működtető kommunisták, a bombát mozgatni képes fuvarosok szintén gyanúsak, nem beszélve a „törvényen” kívüli bandákról, mint amilyenek például az Istentelenek, akikre pontosan illik a nomen est omen kifejezés. Persze, hogy az első rész főszereplőjére, a legendás sztalkerre, Dárdára esik a kéretlen nyomozó szerepe, hogy felfedje az elkövetők személyét…

 

Dárda és fogadott fia, Gleb ezúttal nem együtt – hiszen rögtön a kezdet kezdetén elszakadnak egymástól – és nem is a felszínen keverednek életveszélyes szituációkba, hanem az alagútrendszert járják át keresztül-kasul a robbantót, egymást, majd egy titokzatos Édent keresve. A két rész közti különbségeket talán ennyivel el is lehetne (majdnem) röviden intézni, hiszen a könyvek más aspektusaikban szinte teljesen hasonlóak egymáshoz. A szerző most sem írt vastag, lírai részekkel feldúsított könyvet, inkább egy pörgős, akciórészekben gazdag adrenalin-bombát, amit könnyű és élvezetes olvasni, már persze ha az ember fiát/lányát nem zavarja az erőszak, amivel a kötet lapjain találkozni fog. A két főszereplő jelleme, motivációja gyors, biztos kézzel kerül megfestésre, az is igaz azonban, hogy a mellékalakok hátterének megismertetésére, kibontására már nem igazán jut hely a kalandok sora mellett. A könyv olvasmányosságát – a romantikus szál hiányán túl… – nagyban megkönnyítik a sűrűn előforduló párbeszédes jelenetek.

 

Dárda társai már az első részben jobbára elhullottak, ezért az akkor a szerző szemére vetett kifogásom – tudniillik, hogy a profi sztalker-csapat csak golyófogónak szerepelt a könyvben, ami rontotta a regény élvezeti értékét, elvégre nem volt miért izgulni senkiért közülük – immár idejétmúlt lett, és Gyjakov nem követte el újra ezt a hibát a Dárdához hosszabb-rövidebb időre odacsapódó társai kárára. Sajnos azonban más, újabb problémám merült fel ezzel a résszel kapcsolatban, igaz, teljesen szubjektív, lehetséges, hogy másokat nem izgatna különösebben; úgy véltem ugyanis, hogy egy mutánsoktól hemzsegő világon játszódó könyvhöz képest a száz oldalra jutó szörnyek száma meglepően alacsony, sokszor bizony erőteljesen a nullához tendál. Az összes Metro könyv közül messze ebben volt a legkevesebb elfajzott lény, ami azért volt feltűnő, és azért probléma, mert a helyükre nem igazán sikerült olyan emberi elfajzottakat becsempészni, mint az első részben mondjuk a Kivonulás papjai voltak, így a regény horror-faktora jóval alacsonyabb lett, mint A fény felében volt. Persze ettől függetlenül a posztapokaliptikus regényeket, vagy éppen a Metro Univerzumot kedvelő olvasóknak jó szívvel ajánlom ezt a részt is, nem fognak benne csalódni.