Interjú: Egressy Zoltán – 2014. június

A 85. Ünnepi Könyvhéten Szabó Dominik beszélgetett Egressy Zoltánnal, akinek immár második regénye jelent meg, Százezer eperfa címen.

 

Ha jól gondolom, te drámákkal váltál ismertté – de hogy lesz valakiből drámaíró?

 

Elkezd drámákat írni, pontosabban elkezd dialógusokat írni, aztán elkezdi megszeretni ezt a tevékenységet. Összeállnak jelenetek, összeáll egy darab, amiről nem tudja, hogy darab vagy nem darab, mindenesetre elküldi valakinek, akiről azt gondolja, hogy ezt megállapíthatja. Ez az esetemben Radnóti Zsuzsa volt, aki úgy ítélte meg, hogy ez egy darab – az első próbálkozásomról beszélek, nyilvánvaló, és hát így. Ahhoz azért, hogy drámaíró legyen az ember, vagy annak nevezze magát, ahhoz szerintem több darabot kell írni, vagy nem árt, ha bemutatja egy színház. Nekem ebben a szerencsében volt részem – őszintén szólva nem készültem annak, ez csak megtörtént velem, ahogyan annyi minden más.

 

De ha jól tudom, te eredetileg versekkel kezdtél.

 

Szerintem eredetileg mindenki versekkel kezdi, az is, aki nem lesz író. Ez nálam is egy ilyen kamaszkori dolog volt, aztán még egy picit folytatódott, és még egy kötet is lett, de ma már azért furcsán viszonyulok ehhez. A versek, azaz az első verses kötet, meg az első színdarab megírása között azért eltelt néhány év. Aztán most meg már prózát is írok, sőt, alapvetően azt – most ezt nagyon megszerettem, amit szintén nem gondoltam volna. Tehát most már mindhárom műnemben dolgozom, de most éppen a prózaírás az, ami közel áll a szívemhez.

 

Említetted, hogy elküldted a darabodat, amit aztán más véleményezett. A munkásságodra mennyire volt jellemző, hogy megrendelésre, rendezői kérésre írj darabot?

 

Semennyire nem volt jellemző. Történt ilyen, de én nem is nagyon szeretem. Ez mondjuk a drámák esetében persze előfordulhat, hogy egy színház rendel – mondom, tőlem is rendeltek darabot, de eddig talán 15 darabomból kettő készült így, vagy három. Voltak egyéb megkeresések, kérések, de hát azért mindig mindenre nem kell ugrani. Azért volt, hogy így írtam valamit, de én jobban szeretem, ha ez ügyben békén vagyok hagyva, és azt írom meg, ami tényleg belőlem jön, mint amit muszáj megírnom. Más kérdés viszont, hogy akkor meg színházat kell keresni hozzá…

 

Mit gondolsz, a darabjaid mekkora hányadát mutatták végül be színházak?

 

Egyetlen darabom van, amit még nem mutattak be, de abból viszont rádiójáték készült. Volt, amit sokszor, volt amit kevésszer, volt olyan darabom, amit csak egyszer mutattak be. Amit nagyon sokszor mutattak be, a Portugál meg a Sóska, sültkrumpli – ez a két nagyon sok bemutatóval rendelkező darab. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy hozzám ezek bármivel is közelebb állnának, mint azok a darabok, amiket esetleg kevesebbszer vittek színre.

 

Mennyire szoktál megelégedni a színpadi változatokkal?

 

Ez a színpadi változattól függ. Mindenféle élményem van. Több, mint száz bemutatóm volt, tehát azért gondolhatod, hogy nagyon szélsőséges élmények is értek. Abból a szempontból szerencsés alkat vagyok, hogy igazából a megírásig van vele dolgom, addig az én felelősségem – de közben persze érdekelnek az előadások is nyilvánvalóan. A színházi bemutató egy ráadás, aminek nagyon örülök, ha jól sikerül. Ha írok valamit, amivel elégedett vagyok, és ez megjelenik nyomtatásban, drámakötetben, akkor én azt gondolom, elvégeztem a magam dolgát, és szurkolok, hogy jó előadások szülessenek belőle, de nem betegszem bele, ha esetleg nem.

 

Volt már olyan, amire azt mondtad, inkább meg sem kellett volna születnie?

 

Olyan előadás? Volt. (nevet)

 

Említetted, hogy az elmúlt években inkább a próza felé fordultál, minek köszönhető ez a váltás?

 

Alapvetően Békés Pálnak köszönhető, aki egy antológiába kért tőlem egy novellát. Akkor még nem írtam prózát – ez egy megrendelés volt végülis. Írtam egy novellát, aztán egy másodikat, harmadikat, aztán egyszer csak 17 lett belőle, összeállt egy kötet. Úgy szoktam ezt mondani – nem tudom, ez jól hangzik-e vagy nem, de tényleg ez az igazság –, hogy érdekes világok nyíltak meg előttem íróilag. Addig dialógusokon keresztül kellett bemutatnom a világot, a művem világát, hiszen a dráma ugye mást nem visel el, nincsenek leírások. Aztán egyszercsak itt másra is van lehetőség. Korlátoztam magam ez ügyben, egészen addig, amíg el nem kezdtem prózát írni. A novellához képest a regény megint nagy lépés. De nem azért írtam regényt, hogy kipipáljam, mert olyat még nem csináltam, hanem egyszerűen volt egy olyan anyag, egy ötlet a fejemben, ami formát keresett magának, és ezt a formát találta meg. Addigra már a sok novella után nem tartottam ettől, nem féltem tőle, hogy én tudnék-e regényt írni, hanem csináltam. Mondjuk az én alkatom szerencsés valószínűleg, mert nem szoktam én ezzel foglalkozni – gyakran meg szokták kérdezni, hogy ha színdarabokat írtam, most minek kockáztatni, de ez a része nem érdekel. Alapvetően magamnak írok, és örülök, ha másnak is tetszik esetleg.

 

Írtál verset, drámát, novellát, regényt – van nehézségi különbség ezek között?

 

Munkamódszerben van különbség, meg hangban. A prózaírói hangvételem azért egy picit más, valószínűleg a lelkiállapotom is más, amikor prózát írok. Hogy nehezebb vagy könnyebb? Nem így fogalmaznék. Más.

 

Meséltél a prózai hangodról. Mennyiben látod sötétebbnek, tragikusabbnak? Hiszen te főleg tragikomédiákat írtál.

 

A színdarabjaim nagy része főleg tragikomédia, de azért volt más műfajú színdarabom is. Azt próbálom a prózában –, bár ez később tudatosodott csak bennem, nem határoztam el, de valahogy úgy alakult –, hogy a lírai és drámai elemek is, vagyis mind a 3 műnem találkozzon valamilyen szinten az epikában. Viszont amit még nagyon fontosnak tartok, az a humor. Azt gondolom, hogy humor nélkül, vagy derű, vagy irónia nélkül még nem sikerült semmit írnom.

 

Térjünk akkor át a legújabb regényedre, a Százezer eperfára. Függetlenül attól, hogy ez egy regény, nekem kicsit drámainak tűnik az alapfelállás, hogy egy eperfa alatt emberek megállnak egy eső miatt, és beszélgetnek.

 

Kénytelenek megállni, mert az évszázad vihara éri őket az eperfa alatt. Az eperfa csak a kiindulópontja egy kárpát-medencei hatalmas, totális szélcsendnek, ami beáll. Ez igazából nem az eperfáról szól, hanem a szélcsendről, pontosabban erről a hat emberről, aki ott találkozik. Az ő bonyolult kapcsolatrendszerükről egy olyan közegben, ami egy ilyen katasztrófahelyzetbe, válsághelyzetbe sodorja őket, amelyben nyilván különböző módon reagálnak. Ettől függetlenül ez nem egy katasztrófaregény, meg nemcsak politikai pamflet – persze politikai vonulata is van –, hanem reményeim szerint egy emberi történet sok szerelemmel meg sok fájdalommal, ahogy szokott lenni.

 

Említetted, hogy politikai pamflet is valamilyen szinten – fontosnak tartod, hogy egy író mindig reagáljon az aktualitásokra?

 

Az aktuálpolitikára nem tartom fontosnak, hogy reagáljon, de az őt körülvevő világra nem tud nem reagálni. A politizálást sem pártpolitizálásnak sem gondolom én, hanem a szó maga a polisz szóból származik, vagyis minden politika, ha emberekről ír az ember, főleg egy ma, Magyarországon játszódó történet esetében, amely történetnek az alapkonfliktusa az, hogy egy olyan szélcsend áll be, amivel az egész világ elkezd foglalkozni. Nagyon szeretem, ha realista az alaphelyzet. Egy reális alaphelyzetben, ha az egész világ minket figyelne bármi miatt – mondjuk egy totális szélcsend miatt, ami persze veszélyezteti az egész világot, hogyha kiterjed –, akkor azt gondolom, hogy megszólalna a mindenkori hatalom vagy vezetés is, ilyen módon ezt nem lehetett volna elkerülni. Az én regényemben úgy szólal meg, ahogy szerintem megszólalna. Szélcsendharcot hirdetünk, és szembeszállunk ezzel az ellenséggel.

 

Utolsó kérdésem az, hogy először a Kalligramnál jelentél meg prózával, most azonban az Európánál – minek köszönhető a váltás?

 

Annak köszönhető, hogy áthívott az Európa Kiadó. Nagyon jól éreztem magam a Kalligramnál egyébként, nagyon jó kiadónak tartom, viszont az Európához tartozni… az is megtisztelő, meg ez is megtisztelő. Azt gondolom, hogy itt egy kicsit talán jobban odafigyelnek a regényre olyan szempontból, hogy mondjuk némi marketing tevékenység is van, ami mondjuk eddig talán nem volt.

 

Akkor felmerül az utolsó utáni kérdésem – ezúttal milyen reakciókat vársz a könyvedre?

 

Csak pozitív reakciót várok. Ámulatot, áhítatot, dicséretet. (nevet)

 

Köszönjük szépen az interjút.

 

Én is köszönöm.

 

Fotó: Vörös Eszter