Főkép

Maggie Stiefvater az a szerző, aki minden egyes alkalommal képes elvarázsolni a könyveivel, nincs olyan alkalom, hogy a szavai által keltett hangulat ne hatolna a lelkem legmélyéig. Az általa papírra vetett történet szólhat a hideg időjárás farkasokra gyakorolt hatásáról és az érzelmek erejéről (Mercy Falls farkasai trilógia), az emberek és a tündérek világa közti elmosódó határokról és az ebből fakadó problémákról (Tündérdallam sorozat), vagy játszódhatnak akár az események egy ősi mágiával átitatott szigeten – teljességgel mindegy, mert a hatása ugyanaz.

 

Thisby egy kopár sziget a tenger közepén, alig pár ezren lakják, ráadásul több órányi hajóútra fekszik a szárazföldtől – ám ez a talpalatnyi föld mégis minden évben különleges események színhelye. Október második felében capall uiscék (ejtsd: kapell iske), azaz vad tengeri lovak bukkannak fel a habokból és lépnek a szárazföldre – ez a jel, amelynek hatására megkezdődik a híres verseny, a Skorpió Vágta szervezése. Nem egyszerű erőpróba ez, hiszen ezek a lények csak részben hasonlítanak a békés hátasokra: a tenger szülöttei ők, hatalmas teremtmények, igazi ragadozók, legfőbb táplálékuk a hús és a vér, folyamatosan hallják a tenger hívását, s zabolátlan természetük következményeként rengeteg lovas vére öntözte már a part menti homokot. De a sziget lakóit sem kell félteni a kihívásoktól, a hagyomány pedig kötelez, arról nem is beszélve, hogy a fesztivál ideje alatti turistaforgalomból származó bevétel a sziget fő jövedelme – a verseny tehát minden évben megrendezésre kerül.

 

„A tengeri lovak éhesek és elvetemültek, gonoszak és gyönyörűek, gyűlölnek és imádnak minket.
Eljött a Skorpió Vágta ideje.”

 

Sean Kendrick gyerekkorában végignézte, ahogy az apja halálát leli az egyik versenyen, de ez nem riasztja el attól, hogy maga is tengeri lovakkal foglalkozzon, illetve részt vegyen a veszélyes versenyeken – ennek eredményeképp a fiú már négyszeres győztes. Egyetlen vágya azonban az a vörös színű capall uisce, amellyel különleges kapcsolatot alakított ki, minden évben együtt indulnak a versenyen, de amelytől a gazdája nem hajlandó megválni. Kate Connolly – becenevén Puck – szüleit is a lovak gyilkolták meg, amikor éppen hazafelé tartottak a szárazföldről, ezért a lány két fiútestvérével él, meglehetősen szerény körülmények között, és kénytelenek alkalmi munkákból eltartani magukat. Amikor azonban az idősebb testvér bejelenti, hogy a szárazföldre költözik, a lánynak nem marad más választása, mint indulni a versenyen, és ha lehet, meg is nyerni azt, mert csak a győztesnek járó pénzjutalom lenne képes megmenteni a testvéreket a rájuk váró sanyarú sorstól.

 

„A capall uiscék a homokra huppantak, marakodtak és ugrándoztak, kirázták a tenger habját a sörényükből, az Atlanti-óceánt a patájukból. Visszakiáltottak a többieknek a vízbe, magas vinnyogásuktól felállt a szőr a karomon. Fürgék és halálosak, vadak és gyönyörűek voltak. Valóságos óriások, egyszerre az óceán és a sziget – akkor szerettem beléjük.”

 

A legkülönlegesebb az volt számomra ebben a regényben, hogy bár maga a sziget, illetve a környező tenger az ősi mágia otthona, mégsem ez az erő áll az események középpontjában: ebben a történetben nincs hókuszpókusz, nincsenek bűbájok, nincs szemfényvesztés. És mégis… a regény minden oldala varázzsal telített, Maggie Stiefvater olyan hangulatot kelt a szavaival, csodaszép mondataival, a lélek legmélyéig hatoló leírásaival, amelyet nem lehet másnak nevezni, csak bűbájnak, ősi varázsnak. Mesterien használta ki azt a képességét, amellyel lelki szemeim elé varázsolta a kietlen, lakóit éppen csak eltartani képes szigetet, néha furcsának tűnő érzéseiket, a tenger habjaiból kiemelkedő különleges lényeket, valamint az emberekkel való furcsa kapcsolatukat. Teljesen a könyv hatása alá kerültem, napokig másról sem beszéltem, és aki csak a közelembe került, annak biztosan meg kellett hallgatnia néhány idézetet. Az elejétől a végéig hatalmas élvezetet jelentett a regény olvasása, a fantasztikus és egyedi hangulatért cserébe pedig még azt is elnéztem, hogy a történet csak néha pörgött fel és a cselekmény sem volt éppen a legfondorlatosabb – persze nem is illett volna más tempó ehhez a történethez, számomra ez a könyv így volt tökéletes.

 

Jó néhány elolvasott Stiefvater regénnyel a hátam mögött nyugodtan kijelenthetem, hogy ez az elbeszélés más, mint a szerző által eddig papírra vetett többi írás: kevesebb mágia és több emberi tényező került a lapokra. Bár alapjaiban young adult történetről van szó, hiszen a főszereplők fiatalok, de olvasás közben én egy percig sem éreztem, hogy ez lapulna meg a háttérben – a sablonosságot, a kliséket pedig nyugodtan el is lehet felejteni.

 

Sean és Puck olyannyira a saját, zárt világaikban élnek, hogy a két fiatal a sziget mérete, illetve korlátozott lélekszáma ellenére sem ismeri egymást, és csak a verseny miatt terelődik a másik felé a figyelmük. Megismerkedésük, első találkozásuk nem éppen problémamentes, az egyikük az adott helyzetben sebezhető, a másik túlságosan is megközelíthetetlen – idő kell hozzá, hogy ne csak egy versenytársat lássanak a másikban, az érzelmeik csak lassan tudatosulnak bennük, de soha nem tolakodnak az események előterébe. Mindkét főszereplőt megtépázta az élet vihara, a sziget sokkal többet vett el tőlük, mint amit adott nekik, de pont ezért céltudatosak, makacsak és erősek – ugyanakkor mégis sebezhetőek.

 

„– Mondd el nekem, milyen! A vágta.

Olyan, mint egy csata. Lovak, férfiak és vér káosza. A leggyorsabbak és legerősebbek vesznek részt rajta, akik megmaradtak a kéthetes felkészülés során a homokon. A hullámverés az ember arcában, a november halálos varázsa a bőrön, a Skorpió dobok lüktetése a szívek helyén. Szerencsés esetben a sebesség. Élet és halál, vagy éppen mindkettő: nincs semmi hozzá fogható.”

 

A regény egy viszonylag rövid, mindössze egy hónapnyi időtartamot mutat be, a történet az első capall uiske megjelenésekor kezdődik, és pár nappal a vágta befejezését követően ér véget. A vágta az, amely minden eseményt meghatároz: megismerhettem a tengeri lovak természetét, a felkészülés viszontagságait, olvashattam a lovasok jelentkezéséről, majd a fesztivál keretén belül megtartott felvonulásukról, az edzésekről, az ellenérzésekről, a szigeten mindent átható lókultuszról, végül pedig magáról a versenyről. Minden megvan ebben a regényben, amely miatt azt mondom, hogy ez egy igazán élvezetes olvasmány: egyszerre szépséges, ijesztő és különleges, teljes mértékben képes volt kiszakítani a mindennapokból és az olvasás idejére elrepített egy másik világba – a történet vége pedig képes volt könnyeket fakasztani a szememből.

 

A lovak nagy imádójaként alig tudtam választani a rengeteg nekem kedves jelenet közül: a lassú történetvezetés elringatott, az időnként felbukkanó izgalmas részek pedig pont akkor ráztak fel, amikor szükségem volt rá, ráadásul még a romantikára vágyó részem is megkapta a maga jussát. A regény nagy előnye, hogy azok is bátran a kezükbe vehetik, akik nem ragaszkodnak a történetbeli rózsaszín érzelmekhez, éppen csak el akarnak mélyedni egy gyönyörűen megírt történetben. Még egy előnye van a kiadványnak: önálló kötet, nem pedig egy végeláthatatlan sorozat egyik darabja – legalábbis eddig úgy néz ki.

 

Ha már olvastál Maggie Stiefvater könyvet, akkor tudod, hogy miről beszélek, és nem kell sokáig győzködnöm arról, hogy ezt a regényt olvasnod kell – még akkor is, ha némileg más élményt ad, mint a többi írása. Ha még nem olvastál eddig semmit az írónőtől, akkor itt az ideje, hogy ez az elmaradás minél hamarabb pótlásra kerüljön. Hogy melyikkel érdemes kezdeni? Bármelyikkel.