Zenenéző – 2014/28

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

 

Lee Yu-bi: Let it go

 

Szerintem senki nem gondolta tavaly a Disney-nél, hogy a Jégvarázs ekkorát tarol a világban. Ráadásul a sikernek még messze nincs vége, hiszen nemcsak a különféle babák/bögrék/táskák fogynak, hanem bizony a filmzene is éli a maga kis utóéletét. Még mindig érkeznek feldolgozások, amikor az adott országban valakik úgy gondolják, de jó lenne, ha XY is elénekelné a slágert a rajzfilmből. Ezúttal egy másik koreai színésznő állt be a sorba, meghallgatás után pedig bárki eldöntheti, hogy ez most jobb vagy rosszabb, mint a korábbi produkciók. Annyiban mindenképpen eltér a korábbiaktól, hogy nem a rajzfilm jeleneteire épül a klip, hanem egy tévés fellépés fejleményeit követhetjük végig. Egy biztos, sem az ötletekkel, sem a költségkerettel nem spóroltak. A teljesség kedvéért még annyit, hogy ezen a linken vagy tucatnyi koreai próbálkozást szedtek össze – de ezek megtekintését már tényleg csak a rajongóknak ajánlom.

 

 

 

Deathstars: All The Devils Toys

 

A svédek visszatértek, és még mindig azt a gothic ruhát viselik, amiben évekkel ezelőtt belopták magukat a szívembe. A lemez ugyan új, a zene azonban a régi elemekből építkezik, és még mindig jó. A lemezfelvezető videó egyszerre összpontosít a srácokra, és mellesleg megpróbál elmesélni egy történetet. A legfeltűnőbb eltérés a korábbiakhoz képest, hogy már csak négyen vannak, ugyanis „Cat Casino” gitáros távozott az együttesből. A klip egyébként hagymázas látomás pusztulásról, hatalomról, tömegről és persze a halálcsillagos srácokról.

 

 

 

21OCTAYNE: Dear Friend

 

Négy muzsikus csendben összeállt, hogy végre olyan muzsikát játsszanak, amely szívüknek kedves. Első hallásra úgy vélem, jó munkát végeztek, és a végeredmény bizonyára megörvendezteti majd a publikumot. Ez persze cseppet sem meglepő, hiszen a korábbi együtteseikben már megmutatták, mire képesek, ezért a kérdés igazából csak az volt, milyen irányba indulnak el közösen. A választ részben megkapjuk az első klipből, mivel ez jóféle rock muzsika, erőteljes hangzással, ideillő énekhanggal, fogós refrénnel. Ennek fényében még azt is elnézem, a képileg nem sok kényeztetésben van részem, muszáj beérnem a zenészek látványával, akik próbateremben játszanak, no meg az időnként bevágott, maga elé bámuló tetovált jóemberrel – és ennyi. Nem túl sok, de a zene szokás szerint elviszi a hátán a produkciót; kíváncsi vagyok, milyen lesz a lemezük.

 

 

 

Babymetal: Gimme chocolate!!

 

Ha már fémes zenéről beszélünk, akkor mindenképpen említést érdemel ez a japán együttes, amihez hasonló szerintem egyszerűen nem létezik mifelénk. Kinek jutna eszébe három tizenéves lányt kiállítani a színpadra, akik nem tudnak mást, csak énekelni és táncolni? Mintha bármelyik popcsapatot felhajtanák a deszkákra, hogy ott az általuk megszokottnál sokkal szigorúbb ritmusra produkálják magukat. Bizarr ötlet, de működik! A hagyományos gyermeki énekhangot és a popbandák „mindenki egyszerre lép” színpadi mozgását idéző koreográfiát sikeresen ötvözték egy metalos muzsikával. A végeredmény nagyon japános, ám ennek ellenére nyugati szemmel is élvezhető lett. A három lányt és a közönséget nézve nem a kacagás jut az eszembe, hanem inkább az irigykedés, mert nyilvánvalóan komolyan próbáltak fellépés előtt, a koreográfia sem a szegről leakasztott valami, ráadásul a zenészek sem haknizni jöttek – és közösen szemlátomást megőrjítik a közönséget. Márpedig akárhonnan nézem, ez a lényeg: hogy a nézők hitelesnek fogadják el a produkciót, és élvezzék, ami a szemük és a fülük elé kerül. A lányok jelenleg világ körüli turnén vannak, július elején Európában koncerteznek – persze nálunk nem.

 

 

 

Tankcsapda: Köpök rátok

 

Úgy tűnik, Lukács Laci morcos, legalábbis erre utal az idei nagylemezt felvezető klipes Tankcsapda nóta szövege. Azt nem az én tisztem eldönteni, jogos vagy nem jogos a morgolódása, de úgy gondolom, ez az indulat csak jót tesz az együttesnek. Abban mondjuk teljesen biztos vagyok, hogy nem tér vissza a korai idők punkos lendülete, de ettől ez a szám még jóféle tempós zúzás. A klip látványilag sok újat nem mutat, legfeljebb az ipari környezet jelent pluszt a korábbiakhoz képest. Egyébként meg a triót látjuk, és kénytelen-kelletlen tudomásul veszem a tényt, miszerint a múló évek egyre jobban látszanak rajtuk.

 

 

 

Foster The People: Best Friend

 

Erre igazán nem számítottam – de azért határozottan kellemes meglepetést okozott az amerikai Foster The People új videója. Ami egyébként két részből áll: az egyiken az együttes bukkan fel látomásszerű formában, szűrők, sejtetések és más trükkös felvételek között. A másikon pedig bepillanthatunk a modellek és a divatbemutatók világába, ami elsőre horrorisztikus, másodikra meg ijesztő. A zene mindeközben az együttesre jellemző alterkedés, semmi extra, de csodálkoznék, ha nem néznék meg pár millióan ezt a videót.

 

 

 

The Pierces: Kings

 

Még egy klip, ami elsősorban a látvány miatt került be a rovatba. A Pierce lánytestvérekből álló duó Los Angelesben kezdte pályafutását, zenéjüket pedig főként a rock és a pop ötvözése jellemzi. Miközben a háttérben kényelmesen hömpölyög a főként vokálra kihegyezett nóta, addig bőven akad látványosság az előtérben. Nemcsak a dekoratív hölgyek adnak munkát a szemnek, hanem a kellőképpen kimunkált ruhák és kiegészítők is. De legalább ennyit köszönhet ez a videó a jól kivitelezett trükkfelvételeknek, amelyek időnként annyira életszerűek (a mértani formák árnyékai például), hogy kénytelen voltam újra megnézni az egészet.

 

 

 

Kenny Wayne Shepherd Band:  You Can`t Judge A Book By The Cover

 

Ez a szám formabontó módon a szövege miatt került a rovatba. Az ekultura.hu ugyanis főként könyvekkel foglalkozik, de meglepően kevés zeneszám szól erről a tudáshordozóról. Mondjuk ez az örökzöld sem a belső tartalomra helyezi a hangsúlyt, de abban szerintem egyetértünk, hogy a borító is fontos, ettől válik kerek egésszé a kezünkben tartott olvasnivaló. Kenny Wayne Shepherd amerikai gitáros idei lemezén örökzöldek sorjáznak egymás után, többek között ez az 1962-es Bo Diddley nóta. Mondjuk az eredetihez képest szerintem bluesosabb felfogású, amit csinálnak, de ettől még tetszik. Látványilag nem kapunk mást, mint a stúdióban játszó zenészeket, de mivel ők sem ma kezdték, illetve mivel előadásukban ugyanúgy húzása van a nótának, nincs miért panaszkodnom, így nem is teszem.

 

 

 

The Bombay Royale: Henna Henna

 

Az indiai filmgyártás James Bondra hajazó darabjait kedvelő magyar rajongók szerintem egy kisebb kultúrházat sem töltenének meg, de ez egy pillanatig sem akadályozott meg abban, hogy az ausztrál együttes új klipjét beválogassam a rovatba. Egy biztos, ők nem a XXI. században élnek, hanem a hatvanas-hetvenes évekbeli Bollywood filmzenéiben. Legalábbis olyan zenét játszanak, ami akkoriban volt divat, viszont ezt olyan lelkesedéssel és tudással teszik, hogy le a kalappal. A most megjelent második albumuk felvezetéseként leforgatott klip megidézi a korábban említett akciófilmek világát, amihez remek körítést jelent az együttes zenéje. Remélem, lesz még folytatás, és kiderül, mi vár hőseinkre Dr. Electrico szigetén.

 

 

 

Vinila von Bismark: Snake

 

Ez a klip olyan, mintha Tarantino rendezte volna valahol a Kill Bill környékén, csak éppen nem volt kéznél a stáb, és pár helyi statiszta ugrott be a felvételekre. Persze az amerikai rendezőnek semmi köze ehhez a kliphez, ami színtiszta spanyol produktum, németes neve ellenére echte spanyol művésznővel (Irene López Mañas) a főszerepben. A zene olyan kis elszállós alterkodás, az elmesélt történet pedig a maga ráérős módján nem gyerekeknek való. (Érdekes módon ma már ez a második videó, amiben fedetlen női felsőtestet látok).

 

 

 

Deep Purple: Black Night (Around The World Live - Live at the NEC)

 

Amikor az ember azt gondolja, a piac már nem képes több Deep Purple koncertfelvételt felszippantani, élelmes kiadók mégis mindig kitalálják, mi az a plusz, ami újra kinyitja az emberek pénztárcáját. Ezúttal egy háromlemezes DVD jelent meg, ami igazából csak a rajongók számára jelent kihagyhatatlan vételt, a többség szerintem jól elvan azzal a tudattal, hogy az együttes még mindig aktív, és japánban is koncerteztek párszor. Ez a felvétel azért igenis más, mint az eddig látottak (legalábbis szerintem), és nemcsak azért, mert az eredetileg 3 perc 28 másodperc hosszúságú számot majd nyolc percen keresztül tolják az arcunkba – a japán koncerten mindez alig tartott hat percnél tovább –, hanem mert kiderül belőle, hogyan lehet egy unalomig játszott számot sokadik alkalommal is megtölteni élettel. Látványilag egy korrekt, több kamerával rögzített koncertfelvételt látunk, ahol legfeljebb a szólók alatti fényviszonyok jelentenek korlátot, a hangulatra és zenei kivitelezésre nem lehet panasz.

 

 

 

Hussain AlJassmi: Boushret Kheir

 

Azt hiszem, ez az első Egyesült Arab Emírségekből származó klip a rovatban, ami egyrészt érdekes, mert ha minden országból szeretnék előbb-utóbb egy videót, akkor az bizony elég sokáig tart majd, másrészt meg milyen zene jut az ember eszébe, ha erre az országra gondol? Hussain Al Jasmi legutolsó kislemezét az egyiptomiaknak ajánlotta, és azt kell mondanom, ha egy PR szakember megnézné ezt a klipet, biztosan szaladna a főnökéhez, hogy kitalált egy remek módszert az ország népszerűsítésére külföldön. Mert bizony ebben a klipben nincs más, csak helybéliek, akik ruházata között csadort és fürdőruhát, európai és arab viseletet egyaránt találunk. Emberek, hétköznapi helyzetekben, utcán, házuk erkélyén, sivatagban, vízparton, stb. Még Spongya Bob is feltűnik egy villanásra – egyszóval ha valaki azt szeretné megmutatni a nagyvilágnak, hogy milyen szimpatikus nép vagyunk, akkor elég ennek a klipnek a magyar változatát elkészítenie. No meg nem árt egy hozzá illő vidám zenét és szöveget kerítenie.