Főkép

A sorozat előző kötete még 2011-ben jelent meg magyarul – aztán egy ideig úgy volt, hogy nincs tovább. Idén végül csak kijött a tízrészes sorozat nyolcadik kötete, aminek én személy szerint nagyon örülök, mert úgy vélem, az utóbbi évtized egyik legfontosabb fantasy könyves eseménye volt Steven Erikson epikus sorozatának megjelenése. Egyrészt hatalmas fricskát adott az addig megszokott formáknak, másrészt pedig képes volt valóban újat, eredetit nyújtani mind a felvonultatott fajok sokszínűségét, mind a mágiarendszert, mind a kifejezetten komplex történetvezetést tekintve – cseppet sem érzem túlzásnak tehát, hogy az utóbbi években rajta kívül csak George R. R. Martin tévésorozattal megtámogatott ciklusa okozott ekkora felzúdulást az olvasók körében.

 

Eltelt három év, és ez nálam leginkább arra volt jó, hogy felerősödjenek a pozitív élmények, és csak a szépre, jóra emlékezzek. Amikor aztán elkezdtem a mostani részt, kelletlenül ugyan, de eszembe jutottak a negatívumok is: ezek egy részét azonban magamnak köszönhetem, mivel arra már nem jutott időm, hogy felvezetésként újra elolvassam az előzményeket (hiába, az a párezer oldal egyszerűen nem fért bele a táncrendembe). Ez még nem lenne baj, de mivel a memóriámat nem lehet egyetlen szuperszámítógép teljesítményével sem összehasonlítani, ráadásul hiányzik belőlem a magándetektívekre jellemző koncentráltság, bizony csak kiragadott részletekre emlékeztem – arra például, hogy milyen zseniális volt a második kötet, no meg Karsa Orlong történetét sem lehet csak úgy elfelejteni. Aztán ott vannak a Hídégetők, és úgy általában a malaza katonák – azonban ezek a momentumok csak az események töredékét teszik ki, és úgy érzem, Erikson ezúttal a befogadóképességem határát feszegette.

 

Szokás szerint iszonyat mennyiségű szereplő bukkan fel az oldalakon, hogy a valamivel kevesebb helyszínen a saját elképzelése szerint tegye a dolgát. Aminek pontos mibenlétéről egyébként fogalmam sincs, és ugyan csak félve suttogom magam elé, de többségük esetében az utolsó oldalak után sem tudom megmondani, mi volt a szerepük a leírtakban – attól félek, hogy a hozzám hasonlóan szerény elvárásokkal rendelkező olvasók többsége egyszerűen nem tud mit kezdeni a leírtakkal. Ezzel kapcsolatban csak az idő adja meg a választ arra a kérdésre, hogy vajon az előzmények okozta öröm, vagy a mostani „too much” érzés lesz az erősebb a könyvesboltok pénztárainál.

 

„– Úgy érzem – kezdte akadozva –, hogy a hit, amelyik minden kérdésre tökéletes választ ad, nem valódi hit, mert nincs más célja, csak megnyugtatni, lecsillapítani a gondolatokat, és ezzel véget vetni a kutakodásnak. – Kezét felemelve hallgattatta el a hat őszinte, komoly hívőben láthatóan feltoluló tiltakozást. – talán a hit feladata békét hozni, amikor minden oldalon az egyenlőtlenség gyarapszik? Mert bizony ez erősödik majd, amikor az önnön erkölcsi tisztaságukkal, a lelküket eltöltő békességgel elégedett áldottak tovább jutnak a szerencsésen vakoknál. Persze aztán kinyújthatjátok a kezeteket az út szélén heverő szerencsétlennek, felajánlani neki a lábnyomaitokat, és esetleg láthatjátok, ahogy az áldottak száma gyarapszik, sokasággá növekszenek, mígnem egész sereggé váltok. De ott lesznek, mindig ott lesznek azok, akik elfordulnak a kinyújtott kéztől. Azok, akik kutakodnak, mert a természetük a kutakodás, akik tartanak az önelégültség csábításától, akik nem bíznak az egyszerű válaszokban.”

 

Erre a kötetre egyébként a monumentális képalkotás és a belső monológok keveredése volt a jellemző, még mindig egészen bámulatos, hogy miként keveri a szerző a jelenben élő emberek és az évszázadokra, évezredekre emlékező idősebb fajok világlátását. A temérdek bekezdésben azonban szinte elveszik az a pár humoros karakter vagy helyzet, amelyek egyébként nem a feszültség feloldása végett kerültek bele a történetbe, hanem mert az Erikson által megálmodott világban ilyen figurák, szituációk is léteznek. A szöveg nyomokban moralizálást tartalmaz, de ezt is a nagy számok törvényszerűségének tudom be, mintsem holmi üzenetnek vagy mondanivalónak.

 

A regény legjobb részei szerintem a csatajelenetek, és azok az epizódok, amelyeknek köze sincs az elsődleges anyagi síkhoz, hanem valamelyik másik síkon, dimenzióban, üregben játszódnak – ilyenkor szinte karnyújtásnyiról csodálhatjuk, mire képes Erikson fantáziája, ami legalább annyira elborult, mint amilyen Stephen King volt fénykorában. Igazából azt szeretném, ha ezek a momentumok keverednének a második kötet epikus, ám mégis átlátható történetvezetésével, de ezt a könyvet nem én írtam, és az óhajaimat sem vették figyelembe. Persze én már annak is örülök, ha különösebb késedelem nélkül megjelennek magyarul a hátralévő kötetek. Addig pedig mindenkinek ajánlom figyelmébe ezt a maga nemében egyedi sorozatot, de a most érkezők a világért se a nyolcadik kötettel kezdjék az ismerkedést, mert csak elmegy a kedvük az egésztől. Pedig…