Főkép

Szerelem és szabadság. A romantika e két hívószavának értelmezése mára némileg megváltozott; a fogalmak illuzórikusabbnak, bonyolultabbnak tűnnek. Hogy aztán az ezzel összefüggésbe hozható hangsúlyeltolódások tudatos rendezői koncepciónak, a szerepet megformáló színészek ösztönös döntéseinek, netán egész egyszerűen a befogadó valóságszűrőjének köszönhetőek, voltaképp lényegtelen. Csupán az a fontos, hogy elfogadjuk, hihetőnek találjuk-e a törvényt nem ismerő, szenvedélyektől hajtott cigánylány tragédiáját, pontosabban: együtt tudunk-e érezni vele bukása katartikusnak szánt pillanatában.

 

A Budapesti Nyári Fesztivál keretében létrejött előadás engem nem vitt el efféle heves megtisztulásig. Rinat Shaham Carmenje sokkal inkább volt csélcsap, manipulatív, elviselhetetlen bestia, mint elveiért és a szabadságért minden körülmények között kiálló és meghalni is képes hősnő. A neves vendégművész természetesen hiánytalanul rendelkezett a szerep meggyőző megformálásához szükséges hangi adottságokkal, játékának drámai ereje pedig egészen kiemelkedőnek mondható. Ám bármennyire átélte a helyzeteket, úgy éreztem, sokkal inkább egy mai nő lelke lakozik benne, ezért Carmen mesterkedései, érzelmi kitörései, az eredeti darabban ugyan jelenlévő, de közel sem ennyire meghatározó önzése és diktátumai sokszor kifejezetten visszatetszést keltettek bennem. Ráadásul a záró jelenet szintén úgy hatott, mintha maga erőszakolta volna ki a gyilkos döfést, meghalnia pedig ostoba babonaságból kellett, a kártyavetésben előrevetített sorsot Carmen a saját akaratából teljesíttette be.

 

E hatáshoz nyilván hozzájárult a modernnek mondható rendezés és színpadkép. A kulisszák gigászi tükrök voltak, a tényleges díszlet (Székely László munkája) gyakorlatilag székekből és néhány skandináv egyszerűségű asztalból állt. Pilinyi Márta jelmezei ugyancsak mainak voltak tekinthetők; különösen a fekete napszemüveges ügynökökkel körülvett, bájgúnár Escamillóban lehetett felfedezni manapság különösen divatos vonásokat. A pomponlányok szerepeltetése érdekes színfoltot jelentett, különösen úgy, hogy először kizárólag a tükrökben jelentek meg, valóban központi szerepet viszont a rendkívül frappánsan megoldott arénaszínben kaptak, ahol tökéletesen érvényesült a minimális eszközhasználattal elért maximális hatás elve. A tömegjelenetek ugyanakkor legtöbbször félelmet keltően statikusnak mutatkoztak, Venekei Mariann koreográfiái így izgalmasan ellenpontozták a kórus munkáját, mozgalmasságuknak és kétségbevonhatatlan korszerűségüknek köszönhetően üdítő színeket vittek az előadásba.

 

Rinat Shaham partnerei kivétel nélkül remek szólisták voltak mind énekesként, mind színészi játékukat tekintve, és ez feltétel nélkül igaz még a kisebb szerepeket alakítókra is. A legmeggyőzőbbnek a Don José alakját megformáló Kiss B. Attilát éreztem. Igaz ugyan, hogy az átejtett, megcsalt, tönkretett férfi irracionális szenvedélye talán a ma is leghihetőbb helyzet a történetből, hiszen ki ne várna el hűséget szerelmétől, ha az előtte olyanokat követelt, amiért a férfinak a pályáját és a becsületét kellett feladnia. Valójában, ha ma is érvényes mondanivalót keresnénk a műben, az érzésem szerint éppen a konfliktusnak ez az aspektusa lenne. Napjainkban fiatalként gyakran ténylegesen a kötöttségek nélküli, de bizonytalan élet és a szabályozott, tisztességes, ugyanakkor szürke hétköznapok között kell választani. Ám több rejlett ebben az alakításban pusztán a mai világlátást kiaknázó szerepformálásnál; rengeteg mélyen átélt érzelmet is felfedezhettünk a szenvedélyektől áthatott pillanatokban.

 

Nagyon mai Carment láthattunk tehát, ami nem feltétlenül nyűgözött le mindenkit minden tekintetben, ugyanakkor, mindenféle polgárpukkasztás nélkül, a darab eddig elhanyagoltabb aspektusait emelte ki. George Bizet – időnként túlságosan is – gyönyörű zenéje azonban bármilyen rendezés mellett lenyűgöző. Aki tehát valami újat akart, ugyanúgy megkapta, amiért jött, mint az, aki elsősorban az opera szépséges muzsikáját vágyott élvezni.

 

Előadók:

Rinat Shaham – mezzoszoprán (Carmen)

Kiss B. Attila – tenor (Don José)

Kálmándi Mihály – basszbariton (Escamillo)

Létay Kiss Gabriella – szoprán (Micaela)

 

Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara

Magyar Állami Operaház Énekkara és Gyermekkara

Kesselyák Gergely – karmester

 

Oberfrank Pál – rendező

 

A hangversenyen elhangzott művek:

Geores Bizet – Prosper Merimée – Henri Meilhac – Ludovic Halévy: Carmen