Főkép

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

Mielőtt elkezdeném a kedvencek felsorolását, egy viszonylag új trendről ejtenék pár szót. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy a YouTube csatornákra olyan anyagok kerüljenek fel, amelyek nem videók, hanem csak hangfájlok – illetve hát a rajongók korábban is felpakolták ebben a formátumban nemhivatalos anyagaikat, de ez nem volt divat a befutott, vagy ha úgy tetszik, „nagykiadós” előadók körében. Manapság viszont már nem a SoundCloud vagy a Spotify vagy más erre szakosodott oldal az egyetlen lelőhelye az új zenéknek, hanem bizony a YouTube csatornákon is egyre gyakrabban találkozhatunk audio felvételekkel. Ez gondolom a minél rövidebb átfutási időre való törekvésnek köszönhető, hiszen azért egy jó videó elkészítése nem két nap, míg a stúdióban felvett anyagot csak fel kell tölteni, és már el is lehet kezdeni az új lemez vagy koncertturné reklámozását. Ráadásul az sem utolsó szempont, hogy mivel az adott előadó csatornájára nagyon sokan feliratkoznak, rögtön értesülnek az újdonságokról, így nem kényszerítik őket fölös kitérőkre, minden egy helyen elérhető. Egyelőre még barátkozom az irányzattal, és persze kérdéses, hogy mennyire lesz általános, mennyire követik majd a kisebb kiadók, illetve a kevésbé ismert előadók.

 

 

Alicia Keys: It’s On Again (from The Amazing Spider-Man 2) ft. Kendrick Lamar

 

Kevés működőképesebb dolgot tudok elképzelni annál, hogy egy sikeres mozifilmből kiragadjunk pár jelenetet, zenét tegyünk alá, és már kész is a „tuti klip” – ennél már csak az jobb, amikor egy dekoratív, énekelni tudó hölgyeményt is hozzáadunk az előző képlethez. Azt hiszem, valahogy így készült az új Alicia Keys videó, amiből leginkább az derült ki számomra, hogy még mindig milyen jól néz ki a 2001-ben debütált (Songs in A Minor) énekesnő. A másik felfedezést pedig az a zenei visszafogottság jelentette, ami a dinamikus vágásokkal mintegy ellentétet képezve, egyfajta dacos-öntudatos kinyilatkozást eredményez. Mert mondhat bárki bármit, azért van egyfajta hátborzongató rezonanciája az alábbi szavaknak: „I am a freedom fighter” – még akkor is így gondolom, ha utána egészen más irányt vesz a szöveg.

 

 

 

Linkin Park: Until It`s Gone

 

Két év szünet után új lemezzel rukkolt ki a kaliforniai banda. Bár régi dicsőségük az évek során némileg megkopott, ez, úgy tűnik, mit sem zavarta a hatosfogatot, és visszakanyarodtak a gyökereikhez, amikor még olyan zenét csináltak, amire mondhatni az egész világon felfigyeltek. Az „Until It`s Gone” engem a Meteora című lemezre emlékeztet, van benne szintetizátor meg keményebb, rockosabb részek, nagyívű ének, egyszóval minden, amire egy Linking Park rajongó vágyik. A videó első blikkre semmi extrát nem mutat: az együttes játszik, és felváltva láthatjuk az egyes tagokat. Azonban Joe Hahn rendező az egésznek adott egy kis alter érzést: hol elmosódott képet látunk, hol némi trükkfelvétel bolondítja meg a látványt, és így tovább – valahogy azt érezzük, itt többről, másról van szó, mint egyszerű zenekari próbáról. Mondjuk a vágások számát túlzottnak éreztem, de ez megszokás kérdése.

 

 

 

Tim McGraw: Meanwhile Back At Mama`s ft. Faith Hill

 

Az 1967-ben született Tim McGraw (teljes nevén Samuel Timothy McGraw) idejének csupán csekély részét fordítja filmszínészi karrierjére, főállásban ő bizony country-énekes. Ez az a műfaj, ami hazánkban valószínűleg elenyésző érdeklődést generál, ami bizonyos mértékig érthető, elvégre nálunk sem a hatalmas távolságok, sem a farmrendszer, sem a hagyományos középnyugati vagy déli életérzés nincs jelen – ezek hiányában pedig szerintem értelmezhetetlen mindaz, amiről az ilyen számok szólnak. Persze aki az egzotikumot szereti, és ezt nem a mongol torokhangokban találja meg, az hallgassa nyugodtan, kincsek itt is vannak. Mindezek után kicsit furcsállottam, hogy Tim kedvenc hobbija a repülés, de ettől még nyugodtan énekelhet lovakról és egyebekről. A klipben felbukkan Faith Hill, azonban ez cseppet sem okoz meglepetést, elvégre házaspárról van szó, és különben is jót tesz a számnak a női vokál. A videó egyébként véletlenszerűen kiragadott képek gyűjteményével mutatja be, miért jó vidéken élni. Csend, nyugalom, gazdálkodás – meggyőző válogatás, de személy szerint inkább maradok a nagyvárosban.

 

 

 

Owl City: Beautiful Times ft. Lindsey Stirling

 

Tavaly már készült egy nagyon ütős videó/lemez, ami a gyerekkorról, a felnőtté válásról szólt, de úgy tűnik, az amerikai muzsikusoknak még van mit mondaniuk erről az életkorról. Ezúttal Adam Young – aki egyedül jegyzi az Owl City formációt – készített egy videót azokról a gyönyörű időkről, amikor még minden lehetséges, és nem a napi betevő megszerzése okozza a legnagyobb problémát. Helyszínként egy gyerekszoba tárul elénk, ahol egy cseppet sem szabványos kinézetű gyerek (az a szemüveg!) körül csodálatos dolgok történnek: csupa olyasmi, amiről talán mi is álmodoztunk ennyi idős korunkban. A háttérben időnként nemcsak Adam Young tűnik fel, amint éppen szintetizátoron játszik, hanem az extravagáns videóiról közismert Lindsey Stirling is. Bár arra nem fogadnék nagyobb összeggel, hogy az új kislemez eléri a 2009-es Ocean Eyes album sikerét, azért ez sem rossz, első hallásra olyan tipikus Owl City nóta.

 

 

 

FKA twigs: Two Weeks

 

Némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy nálam ez a hét videója. Nem azért, mert a zene olyan nagyon eredeti (bár kétségtelenül van benne valami slágergyanús vagy inkább hipnotikus erő), vagy mert Tahliah Barnett – aki talán ismertebb FKA twigs néven – olyan fantasztikus torokkal lenne megáldva. De amit látványilag összehozott a rendezővel (Nabil), az valami hihetetlen: nemes egyszerűséggel szembemennek a manapság divatos trendekkel, és egyetlen vágás nélkül csinálják végig ezt a négy percet. Ez azonban még nem minden, hiszen Sia táncos klipjében is hasonló volt a felállás, azonban itt még minimalistább a megközelítés, mert nem rebbenünk egyik szobáról a másikra, csupán egyre távolodik a kamera. Mégsem unatkozunk, köszönhetően az okosan alkalmazott trükkfelvételeknek. Nekem például csak harmadszorra esett le, hogy az istennőt és a körötte táncoló hölgyeket egyetlen személy alakítja, maga FKA twigs. Nem ragozom tovább, ezt a klipet tényleg látni kell.

 

 

 

Accept: Stampede

 

Két év szünet után az Accept – akiket nyugodtan mondhatunk germán metal egyik alapvetésének – új lemezzel rukkol elő. A nyáron megjelenő Blind Rage című korongról kedvcsinálóként készítettek egy videót, ami egyszerűen „harap” és a földbe döngöl. Míg a szintén német Rage esetében arról beszélgettünk a szerkesztőségben, hogy hiányzik belőlük a tűz és a lelkesedés, addig itt egy pillanatig sem lehet kétségünk, hogy ezek a zenészek gyarapodó évgyűrűik ellenére még mindig kellőképpen motiváltak. A „Stampede” gyors, kemény, technikás, annyira modern, amennyire csak telik tőlük. Minden hangszer telten, arányosan szól, egyedül Mark Tornillo hangja halvány a többiek mellett. Viszont mivel már számtalan példát láttunk arra, hogy a lemez végső keverése sokkal jobb lett, mint a videón hallható, korai még kétségbeesni. Képileg egyébként semmi extrát nem kapunk, a zenészeket leteszik a sziklás vadonban, ők meg játszanak – de a zene, az gyönyörű.

 

 

 

Coldplay: A Sky Full Of Stars

 

Mindenki kedvenc brit alternatív pop/rock bandája, a Coldplay kiadta hatodik stúdiólemezét, amiről elkészült az első videó. A zene olyan „tipikus Coldplay”, legalább három-négy stílust kevernek benne, de a végeredmény mégis egységes, kellemes, mozgásra, táncra késztető nóta. A videó legalább ennyire meghökkentő, hiszen központi eleme Chris Martin énekes, aki egyszemélyes zenekarnak öltözve sétál az utcán, zenél és énekel, a járókelők pedig annak rendje és módja szerint megbámulják, fotózzák, filmezik, követik, s nem utolsó sorban élvezik a zenét. Időnként a többi muzsikus is feltűnik az oldalán, de a lényeg az egész videóból áradó a vidámság, az életkedv, a közösségi élmény. Még sok ilyet kérek.

 

 

 

Converge: All We Love We Leave Behind

 

Hamarjában nem emlékszem arra, hogy korábban láttam volna hasonlóan elborult, ámde mégis művészi erényeket felmutató hardcore klipet. A Salem (Massachusetts) városából érkező Converge azonban képes erre a mutatványra, ami ott kezdődik, hogy a több mint hatperces néznivaló első két percében igazából csak a zenei felvezetést halljuk, így bőven jut idő a látvány befogadására. Később, ahogy bedurvul a zene, sűrűsödnek a vágások, de ez nem megy az elmesélni kívánt történet rovására. Egyedüli negatívumként az énekhangot tudom csak a szemükre vetni, mert az szerintem nem elég dühös, nem elég vastag a zenéhez.

 

 

 

Отава Ё: Что за песни (Otava Yo - what songs)

 

Az oroszok visszatértek, de ezúttal nem usánkát húztak a fejükre, hanem azt mesélik el, hogy milyen busszal utazni az nagy Oroszországon keresztül. Külsősként nézve vicces, hogy az utazás során felbukkanó különféle karakterek miként terrorizálják jobb sorsra érdemes hősünket, aki szívesen csapná a szelet szíve hölgyének, de valamiért sosem jut el az első ülésig. Menet közben rendre feltűnnek az együttes tagjai, hiszen nélkülük nem lenne teljes a móka, bár szerepük nyilvánvalóan csak másodlagos. A klip utolsó harmada pedig érdekes leképezése a velünk élő néphagyományoknak, amit nyakon öntöttek egy kevés misztikummal. A zene megmaradt világzenének: egyszerre orosz és nyugati, egyszóval nekem tetszik.

 

 

 

Caroline Lavelle: Moorlough Shore

 

Akik egy csöppet is vonzódnak a kelta muzsikához, azok bizonyára ismerik ezt a számot, hiszen az idők során sokan beillesztették repertoárjukba, például Sinead O`Connor, a The Coors – hogy csak az ismertebbeket említsem. Caroline Lavelle verziója elsőre olyan, mintha Loreena McKennitt prezentálná, amivel nem leszólni kívánom a produkcióját, hanem csak pozícionálni. Azt mondjuk megint nem értem, hogy a kiadó miért most vette elő ezt az 1995-ben rögzített videót, de ez legyen a legnagyobb gondom. A dalszerző/énekesnő/csellóművész klipje kis túlzással olyan, mintha egy Arthur-monda részletét néznénk a tévében, amikor a szerelmes nő vízközelben citálja szomorú sorait. Felettébb tetszetős.

 

 

 

Juana Molina: Sin Guia No

 

Argentin klip szerintem még nem szerepelt a rovatban, de egyszer minden országra sor kerül (remélem). Avatatlan fül számára Juana Molina zenéje felettébb zavarba ejtő, személy szerint úgy gondolom, hogy amikor valakinél öt vagy több műfajt kell felsorolni a behatárolás érdekében, akkor gyakorlatilag az adott zenész annyira egyéni valamit alkot, hogy reménytelen vállalkozás a kategorizálás – főleg azért, mivel az ilyen alakok/együttesek rendszerint számonként váltogatják a stílusokat. Ez a klip zeneileg az ambient/elborult tartományba tartozik nálam, s ennek megfelelően a képi kivitelezés sem felhasználóbarát. Váratlan bevágások, természeti képek, kőkorszakot idéző hangulat kavarog a szemünk előtt, ami halmazatilag inkább nyugtalanító, mintsem ellazító élményt ad. Mégis, van benne valami vonzó, talán a szokatlansága, talán megpendít valami mélyen lakozó, ősidőkben gyökerező húrt az emberben, talán nem tudom – de mindenképpen érdekes alkotás.