Főkép

Mire gondolnál a cím alapján? Amire én, hogy ez nem más, mint egy újabb romantikus vígjáték, némi mókával, tengernyi meghasadt szívvel és könnyes egymásra találással a végén. Talán nem is tévednél nagyot, hiszen valahol mélyen ez is benne van, de annyira mélyen, hogy még engem sem zavart – cserébe viszont helyenként olyan hangosan nevettem, hogy lemaradtam a következő poénról (azt hiszem, ez az oka, hogy korántsem duzzogva nézem újra). Lányregényes romantikus vígjáték nálam sosem érte el ezt a szintet, és gyaníthatóan ezután sem fogja, de a Százkarátos szerelem kivétel. Most, így június-júliusban, úgy érzem, megtaláltam az év vígjátékát, pedig közben már láttam A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című zseniális svéd alkotást is, és mégis…

 

Richard ledolgozta az egész életét, és a cégét felvásárló francia vállalatnál biztonságban érzi a nyugdíját. Hamar kiderül azonban, hogy a megbízhatónak tűnő fiatal vezér nem így gondolkodik, neki pénz kell, minek következtében Richard és a volt felesége, Kate, illetve az összes beosztottja elveszíti mindenét. A pár már rég elvált, két majdnem felnőtt gyerekük sem él velük, semmi sem köti őket össze, de a jó ügy érdekében mégis közösen keresnek megoldást: elutaznak hát Franciaországba, és miután szép szóval nem érnek el semmit, megszületik a terv, egy kétségbeesett, ostoba, de briliáns terv: ellopják a vezér gigantikus gyémántját, amiből kártalanítanak mindenkit. Ehhez azonban segítségre van szükségük…

 

A 3. Artmozik éjszakáján néztük meg, és igazából csak arra gondoltam, kitöltjük az időt a következő „fontosabb” filmig. Nem számítottam rá – ahogy szinte senki sem a teremből –, hogy ez a darab fogja vinni a könnyed szórakozás koronáját, s mindazok, akiket rá kellett beszélni a maradásra, helyenként a térdüket csapkodva nevettek, túlharsogva mindenkit körülöttük. Mert miről is szól ez? A kedves franciák készítettek egy filmet, briliáns angol színészekkel, a klasszikus humor alapjaival. Hőseink idősebbek, néha fáj a lábuk, nyom itt meg ott, de a film sem a húszas korosztálynak készült – persze ez nem jelenti azt, hogy ne élvezhetnék, de az utóbbi években csupán az altesti poénokra épített tömeggyártású, és kissé egysíkú darabok után talán furcsa lehet.

 

Még a film előtt olvastam egy-két kritikát, és majdnem eltántorítottak a nálam mindenképpen képzettebb íróik. Nem állítanám, hogy a földbe döngölték a filmet, de nem is igen magasztalták: leggyakrabban közepes pontszámokkal szórták meg, mire nekem úgy a 30. percnél jutott eszembe, talán nem is azonos filmet néztünk. Pedig Emma Thompson és Pierce Brosnan hitelesen hozza az öregedő, sokat megélt karaktereket, akik már nem számítanak csodára, sem egymástól, sem a világtól, és mivel elváltak, az élet azonban nem állt meg, próbálnak külön-külön mindent újra kezdeni. Nincs bennük harag, megbánás, féltékenység, semmilyen mélyebb tüske, ahogy ez kulturált embereknél lenni szokott – viszont jobban ismerik egymást, mint önmagukat. De meg kell említenem Timothy Spall és Tuppence Middleton karaktereit is, akik üde színfoltot jelentenek, és elképesztően szórakoztatóak.

 

Tudom, hogy lehetetlennek tűnik, de van élet a részegségen és a szexen kívül is, nem mindenkinek tetszik, ha beleböfögnek az arcába, vagy folyékony káromkodással küldik melegebb égtájakra. A Százkarátos szerelem némileg kifinomultabb, de vérbeli vígjáték, és ők, így négyen együtt, olyan magasságokba emelték a filmet, amin nemcsak én szórakoztam felhőtlenül, de a szüleim is. És azt hiszem, ez sem egy elhanyagolható apróság.