Főkép

Már a borító és a cím is gyanús, ám pusztán ezekért nem biztos, hogy kiválasztanám ezt a képregényt, de még az sem feltétlenül elég, ha az ember belelapoz a kis füzetbe. Közhely, de a képregények esetében a titok gyakorlatilag elengedhetetlenül a részletekben rejlik, és ez még a legtöbb szuperhős-jellegű kiadványnál is így van, az alternatív szcénára pedig még inkább igaz. Vagyis nem árt valamiféle ajánlás: vagy finom sugalmazás, hogy ezt esetleg érdemes lenne elolvasnod, fiam, ha akad egy kis időd; vagy valaki, aki egészen egyszerűen a képembe tolja a füzetet, hogy nesze, ezt olvasd el, nem fogod megbánni. Velem az utóbbi esett meg, és mondanom sem kell, nem csupán nem bántam meg, hanem kifejezetten üdítő élményt jelentett a végigolvasása.

 

A történetek felfűzése engem kissé arra emlékeztetett, ahogy Buñuel egyik híres filmjében, A szabadság fantomjában fonódnak egymáshoz az epizódok. Az analógia persze nem tökéletes, de az a mód, ahogyan a zalagák által egy másik dimenzióba repített Angéla megjelenik a cukrászdai kiszolgálóként dolgozó, eltékozolt tehetségű költő meséjében, ugyanitt pedig már a következő epizód főhős kisfiúja tesz megjegyzést a csinos légiutas-kísérő lányra, az érintőleges – itt ráadásul halmozott – kapcsolódások lenyűgöző magabiztossággal megoldott példája. Az elbeszéléstechnikai trükkök tárházát gyarapítják a metafikciós elemek: úgymint a kiszólások a történetből, a megvalósítás mikéntjére tett önreflexív – és persze humoros – megjegyzések, valamint a groteszkbe hajló utalások a képregények világának modorosságaira és kliséire, emellett persze nyilvánvalóan saját szűkebb környezetünkre is.

 

Más helyeken viszont rajzfilmes, vagy legalábbis animációs reminiszcenciákat vélek felfedezni. Például abban, ahogyan Angéla pucér testének kényes részeit minduntalan kitakarják a takonylények, amihez hasonlót többek között Bart Simpson meztelen gördeszkázásánál láthattunk. (Az erkölcscsősz nénike tipikus megjegyzései, melyekkel az alkotó megfejelte az eleve adott többrétegűséget, itt akár hangos hahotázásra is késztethetik az olvasót. Az egész pedig ekképp már szinte a Monty Python Repülő Cirkuszának bizonyos jeleneteit idézi az eszembe – természetesen mindössze hatásában, nem konkrét képekkel vagy szavakkal.) Ezenkívül az éjjel felriadó Béla és feleségének története, amellyel a füzetecske zárul, szintén nem előzmény nélküliek a rajzfilm világában.

 

Mindezeken felül egy kivételével minden történetegységben megjelenik a fantasztikum, és ehhez járul hozzá az (ön)irónia meg a néha halványan morbid humor. De hát ezek frigyére számtalan példa akad akár a magyar irodalomban is. Gondoljunk csak Karinthy Frigyes  fantasztikus utazásaira Capilláriába és Faremidóba, vagy Heltai Jenő kisregényére, A Vénusz-lakókra, Romhányi József Mézga Aladárjának történeteiről nem is beszélve. Tágabb körben pedig ott vannak a már említett Monty Python csoport agyament alkotásai.

 

Jóllehet teljesen esélytelennek látom, hogy kis hazánkban képregényszerző valaha is kultikus státuszba emelkedjen, ha valamilyen csoda folytán ez mégis megtörténne, de legalább az őt megérdemlő figyelmet kapná végre a műfaj (vagy inkább forma, médium), a mindössze száz példányban megjelentetett Majomdaráló 2 jó eséllyel aranyáron cserélne gazdát a fellelkesült rajongók körében.