Főkép

Roman Polanski azonos című filmje a mai napig egy nyomasztó atmoszférájú, feszült, nagyszerű horrorként él az emlékezetemben, aminek a hatása alól a mai napig nem tudom kivonni magam. Most már viszont értem: a rendezőnek nagyon is könnyű dolga volt, hiszen Ira Levin regénye minden ízében a filmvászonra kívánkozik. Párbeszédei, helyszínei, jelenetei, karakterei mind-mind élőek, képszerűek, könnyen Bramford folyosóira, lakásaiba képzelhetjük magunkat, ahol is kezdetét veszi a modern, mégis ősi színjáték.

 

Csakhogy egy olyan színházról van szó, ahol csak egyvalaki nem tudja, hogy éppen szerepet játszik, míg a többiek bőszen alakítanak: Guy, a színész a szerető férjet, Roman és Minnie Castevet a kedves szomszédokat, de mindenki leginkább mégis azt játssza, hogy a házba frissen beköltözött házaspár hölgytagja, az időközben – kicsit furcsa álmok közepette – teherbe esett Rosemary jóléte és egészsége érdekli a legjobban. A lány pedig csak lassanként ébred rá arra, hogy bizony itt senki sem az, akinek hitte – és vele együtt mi is felébredünk. A szerző remekül építi fel a történetet, apró adagokban csepegteti az információmorzsákat és lassan, fokozatosan építi fel a feszültséget úgy, hogy a végén már szinte levegőt sem merünk venni, annyira várjuk, kívánjuk és félünk attól, hogy megtudjuk, mi is történt.

 

Levin, miközben az olvasó és Rosemary agyával játszik, és amellett, hogy „szép” parafrázisát adja Krisztus születésének (nem csodálom, hogy annak idején sok kereszténynél elvetette a sulykot), elmélkedik egy sort az anyaság és a nőiesség mibenlétén is. Hősnőnk ugyanis egy törékeny fiatalasszony, akit kegyetlenül kihasználnak, ráadásul pont az anyaság megélésén keresztül, amely a leginkább nővé tesz bennünket. Az erőszak is kettős: nemcsak maga a fogantatás, de a terhesség sem természetes. Megélni azt, hogy egy „idegen” test növekszik benne, önmagában is sokkoló lehet, de amikor a gyermek maga sem az, amit vár, talán még ijesztőbb.

 

Felmerült bennem az is, hogy miért találjuk ennyire félelmetesnek és mégis vonzónak a gonoszt, miért érezzük sokkal valóságosabbnak, mint a jót? Mert ezen jelenség megértése nélkül nem érthetjük meg a mű hatását sem: az okkultista mozgalmak feléledését és az „ördögűzős” filmek térhódítását. Azt hiszem, mindannyian jobban szeretünk félni és bűntudatot érezni, semmint elfogadni és megélni saját jóságunk, így könnyebben utat találnak hozzánk fajunk ősi félelmei. Ezt persze segíti az a keresztény kultúrkör is, amelyben élünk, és amely Rosemary közege is: hősnőnkhöz hasonlóan szeretünk azzal kérkedni, hogy szabadgondolkodók lettünk, de amikor leszáll az éj, mindig előkerül a kereszt és az imák.

 

A legsúlyosabb talán az, hogy hiába a közösség, hiába lakunk egymás hegyén-hátán, ha éppen azok árulnak el, akikre számítunk. Chuck Palahniuk írja az előszóban, hogy Levin legnagyobb érdeme az, hogy előhozta a rémületet az eldugott zugokból és mindennapjaink részévé tette. Valóban igaza van, hiszen mi lehet annál félelmetesebb, minthogy a gonosz bármikor becsöngethet? Ráadásul Rosemary megtapasztalja a társas magányt is, mert bár emberek veszik körül, mégsem támaszkodhat senkire, egyedül marad a kétségeivel.

 

De hogy visszakanyarodjak a sor elejéhez: Polanski valóban elkészítette a tökéletes könyvadaptációt, szinte nem is nyúlt bele a történetbe, csak egyetlen ponton: a végén. Nem változtatta meg, csak lerövidítette, így jóval sokkolóbb élménnyel ajándékozott meg bennünket. De azért a regény is ugyanazt a nyugtalanító hatást kelti és tovább élezi kérdéseinket az anyaságról, a gonoszról és az elidegenedésről, amikor Rosemary-nek nem is marad más választása, minthogy elfogadja ezt a kétségbeesetten tudathasadásos helyzetet. Levin nem ad válaszokat, de rávesz arra, hogy gondolkodjunk, így válik a regénye többé, mint nagyszerű, szórakoztató lektűr.