David Almond: Agyag

Fellingben, egy álmos észak-angol kisvárosban, a ’60-as években játszódik David Almond magyarul legújabb ifjúsági regénye. Ennyiből a legkevésbé sem tűnik izgalmasnak, de aki már olvasott valamit Almondtól, és elkapta a rá jellemző sajátos varázs, az biztosra mehet. A többieknek pedig azt mondanám, rábeszélésül, hogy Almond itt is úgy ír a tizenéves korról, barátságról, első szerelemről – s emellett élet és halál nagy kérdéseiről, ahogy csak ő tud.

A főszereplő-mesélőt Davie-nek hívják, így feltételezhetjük, hogy ő maga az író, hiszen Fellingben nőtt fel, a ’60-as években. Hogy igaz-e mindaz, amit leír, vagy bármi belőle, ami megkérdőjelezhető, azt talán sosem tudjuk meg, de nem is ez a lényeg. Persze, nem mellékes, hogy egy agyagból gyúrt figura életre kelhet-e, hogy egy különös, nehéz sorsú, ám vad és korlátokat nem ismerő fiú lehet-e igaz barátja bárkinek – de mindezek semmivel sem nagyobb misztériumok, mint az olyan, hétköznapibb, mégis örökre szóló dolgok, mint amilyen az ember kapcsolata gyerekkorában a szüleivel, a legjobb barátjával, az első szerelmével.

Davie átlagosnak tűnő fiú, s ami kiemeli őt az átlagból, az nem valami szuperképesség, hanem, ahogy Almondnál lenni szokott, inkább az, hogy van fantáziája, hogy sejti, több van földön s égen, ám bizton nem tudja – s ez mégis elég, hogy valahogy kívülre sodorja őt kortársai körén. Azért nem olyan nagyon – Davie-nek is van jó barátja, akivel rendre kiveszik részüket a katolikus-protestáns bunyókból. És van nekik egy hatalmas ellenségük, Mouldy, aki csak néhány évvel idősebb náluk, mégis úgy vedel, mint a nagyok, de anélkül is leereszkedhet nála a vörös köd, és véresre verhet, akit csak akar. Stephen Rose pedig az új fiú, akiről mindenki csak fura, rémisztő pletykákat sugdos, de egyedül Davie kerül vele közelebbi ismeretségbe. És Stephen azt mondja, ketten együtt alkothatnának valamit, ami ellátná Mouldy baját…

Szeretem Almond írásaiban, hogy hétköznapiról, természetfelettiről és örök nagy kérdésekről egyazon természetességgel ír. Nem hajhász szenzációt, nem pörgeti direkte a cselekményt, nem túloz el semmit, mindent a helyén kezel, így egyazon hitelességgel és erővel van jelen nála az első csók, az első bűn és az első szembenézés a halállal. És azt is szeretem, hogy annyira tipikusan brit, jó értelemben, hogy egyszerre kételkedik és remél mégis - Istenben, természetfelettiben, de ember és ember közötti lehetséges jóban is. A több írására is jellemző nosztalgikus mellékíz most is megvan, s nem csak a gyerekkori emlékek miatt, de a fellingi plébános egyszerű, részint bölcs, részint üres-elcsépelt szavai okán is (hogy e szavakat előbbinek vagy utóbbinak értékeli, az az olvasón múlik, de amit a pap mond, az ott van).

A könyv magyar kiadása eléggé furcsa lett. A negyedik Almond kötet ez a Pongráctól, és ez is teljesen máshogy néz ki, mint a korábbiak. A borítón az az agyagfigura nem igazán néz ki jól, a keményfedelet, a nagy betűkkel, ritkásan szedett oldalakat sem teljesen értem, de sem ez, sem a fordítás apróbb-nagyobb hibái nem tudtak levonni az élményből, ami nem akkora ugyan, mint amekkorát a Skellig s még néhány más írása jelentett, lévén sokadik könyve, amit olvastam, és valahol mind ugyanolyan – de ezt is szeretem.