Főkép

Az okkult rock, és különösen a női énekes okkult rock trónja a Devil’s Blood szomorú elmúlása miatt tavaly óta üresen áll, és mivel a holland zenekar vezetője, Selim Lemouchi idén márciusban önkezével véget vetett életének, az utódlás kérdését egy időre biztos, hogy nyitva hagyta. Bár igaz, ami igaz, követők és trónkövetelők már a zenekar működése alatt is akadtak szép számmal, manapság azonban mintha már kezdene túl sok is lenni az egy főre jutó doomos, ősrockos okkult zenét játszó bandák száma. A harmadik, Under Siege címet viselő lemezét nemrég megjelentető kaliforniai Castle-t azonban igazságtalanság lenne azzal vádolni, hogy csak az elmúlt idők sikereinek hatására kapaszkodtak volna fel az okkult rock szekerére, mivel nagyjából ők is ugyanakkor kezdték az ipart, mint Lemouchiék.

 

Ezen kívül a hatásaik is némileg mások. Bár a hangulati kapcsolódási pontok felismerhetőek, a Castle zenéje sokkal közérthetőbb és direktebb, mint a Devil’s Bloodé, mondhatnám azt is, hogy több benne a klasszikus heavy/doom metal, és jóval kevesebb pszichedeliát és savat tartalmaz. Ilyen szempontból egyébként a banda meglehetősen hasonlít az általam nagyon kedvelt Christian Mistressre, annak ellenére, hogy az arányok ott a NWOBHM irányába tolódnak el. Na, de visszatérve a Castle-re: az alapvetően kétfős formációnak, mint már említettem, ez a harmadik lemeze, ami a legtöbb zenekar esetében a vízválasztó szokott lenni. A léc náluk amúgy is elég magasan volt, mert a 2012-es Blacklands szép sikereket ért el – még a kanadai Grammy-két emlegetett Juno-díjra is jelölték – és ennek köszönhetően jutottak el például hozzánk is tavaly a Rocktogonba.

 

Érdekes módon Liz Blackwell és Mat Davis (Al McCartney dobossal karöltve) nem átugrották, inkább megkerülték és lejtős ösvénnyel áthidalták az akadályt, mivel ez a mostani album olyan, mintha a Blacklands duplalemezes párja lenne (főleg, hogy a tiszta játékidő mindössze 34 perc). Nem variáltak tehát sokat, csak írtak még 8 pőre vintage rock slágert elképesztően jó zsíros és földszagú hangzással, meg Liz időnként Doro Pesch-t megidéző száraz bömbölésével (ami amúgy rengeteget javult az elmúlt időben). Azt azonban mindenképp előrelépésnek tekintem, hogy Mat már nem erőlteti annyira az éneklést, és Liz is próbálja változatosabban használni a hangját, vagyis gyakrabban próbálkozik magasabb témákkal és vokálokkal (több-kevesebb sikerrel).

 

 

 

Persze ez az egész nem érne semmit, ha az okkult rockban annyira jelentős és érintőlegesen már említett atmoszféra nem lenne a helyén, de mindenki lenyugodhat, ezen a téren az Under Siege abszolút maximálisan teljesít. Igaz, hogy a Jex Thoth titokzatosabb, a Blood Ceremony pedig ünnepélyesebb és játékosabb, de azt a földmélyi, misztikus és epikus ‘80-as évek metal és rock érzést kevesen képviselik most hitelesebben náluk (az újabbak közül hirtelen csak a Slough Feg jut eszembe az olyan klasszikusok mellett, mint a Cirith Ungol vagy a Manilla Road).

 

A dalok közül az egységes hangulati és zenei ív miatt nehéz kiemelni kedvenceket, de a legtöbbet biztos, hogy a zakatolós, klasszikus heavy-s „Labyrinth of Death”-t, a klipet is kapott, doomosan indító, ördögi „Temple of the Lost”-ot és a Sabbath-nál is Sabbath-abb „Pyramid Lake”-et hallgattam.

 

 

És bár a korábbiakból már kiderülhetett, hogy a koronázási ünnepség ezúttal elmaradt (ahhoz azért ennél jóval több kéne), a Castle-nek vitán felül helye van ennek a túltelített műfajnak a palettáján, mert az eredetiség hiányát jó dalokkal és őszinteséggel pótolva elég érdekes és szórakoztató ahhoz, hogy az egyértelmű hatásai ne fojtsák meg, és érdemes legyen a hallgatói figyelemre, akár hosszú távon is.

 

A zenekar tagjai:

Al McCartney – dobok

Mat Davis – gitárok és ének

Elizabeth Blackwell – ének és basszusgitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Distant Attack

2. Be My Ghost

3. A Killing Pace

4. Pyramid Lake

5. Powersigns

6. Labyrinth of Death

7. Temple of the Lost

8. Evil Ways

 

Diszkográfia:

In Witch Order (2011)

Blacklands (2012)

Under Siege (2014)