Főkép

„Navégre...” – szakadt ki belőlem az örömujjongás, amikor végre hivatalossá vált az Alter Bridge első magyarországi fellépése, ugyanis néhány nappal a koncertszervezői bejelentés előtt már lehetett olvasni az interneten a csapat hazai koncertjéről, de tanulva megannyi korábbi találgatás okozta csalódásból, csak akkor mertem beleélni magam, és egyáltalán elhinni, hogy ez tényleg meg fog történni, amikor a szervezők megerősítették a koncert tényét. Már a kezdetek óta nagyon szimpatizálok a bandával, noha sokan tudomást sem vettek a létezésükről, csak egy amolyan „Creed 2.0”-nak tartották (hiszen a hangszeresek az új évezred egyik legsikeresebb amerikai zenekarából érkezve egyesítették itt újra erejüket, annyi különbséggel, hogy más az énekes). Aztán persze szépen fokozatosan egyre népszerűbbé vált a banda, amelyben fontos szerepet játszott az említett énekes, Myles Kennedy is, aki egyébként Slash csapatának énekese is egyben (a legutóbbi Slash-koncert itthoni sikerét jól mutatja, hogy olyan gyorsan elfogytak a jegyek, hogy át kellett helyezni a Sportarénába – bíztam abban, hogy az Alter Bridge esetében is így lesz, de végül sajnos nem így történt…).

 

A már nagyon sokszor taglalt hazai közízlés ismét bebizonyította, hogy mennyire maradi, elvégre az Alter Bridge Angliában vagy más európai koncertarénákban akár több tízezer ember előtt ad teltházas koncerteket, itthon pedig egy olyan helyet nem sikerült megtölteniük (szégyent ugyan nem vallottak, de volt még hely a teremben), ahol egy-egy Ossian koncert estéjén egy tűt is alig lehet leejteni (de említhetném mondjuk a klasszikus felállású Pokolgépet is, akik néhány nappal korábban, alig olcsóbb jegyért megtöltötték a PeCsa szabadterét). A jegyár szerintem nem lehet annyira jelentős szempont, ezt bizonyítja a már említett Slash-koncert is, ráadásul ha a közönség érdemben akarna haladni a korral, akkor a koncertet követően (ahova a többség valószínűleg a Guns ’N Roses klasszikusokért ment) utánanézett volna az aznap este is frenetikus teljesítményt nyújtó Myles Kennedy-nek, és persze utána az Alter Bridge-nek is.

 

Külön köszönet a csapatnak a vállalásért, hogy három egymást követő estén három különböző országban adjanak koncertet, főleg annak fényében, hogy néhány napja az Avenged Sevenfold Ausztria és Csehország mellett hozzánk már nem jött el. Ellenben Tremontiéknak nem esett nehezükre ezt megtenni, és szerencsére úgy jött ki a lépés a naptárban, hogy nem kis hazánk lett a harmadik esti program, mert akkor már biztosan fáradtak lettek volna. Turnéjuk előzenekara a brit The Treatment volt, róluk korábban semmit nem hallottam, így mielőtt élőben is meghallgattam volna őket, utánuk néztem egy kicsit a neten. Komolyabb anyagi kerettel rendelkezhetnek, ugyanis az Iron Maiden-főnök, Steve Harris stúdiójában vették fel a lemezüket, és népszerű bandák előtt melegítik be esténként a közönséget. A zenéjüktől azonban nem estem hanyatt, ugyanis nem nagyon csípem az AC/DC világát, márpedig a csapat erősen merít az ausztrálok munkásságából – ami viszont nem a Young-tesók riffje volt, azt is hallottam már a Def Leppardtól, a Mötley Crüetól vagy más glammer csapatoktól. Még a megjelenésük sem érződött valami egyedinek, engem sem a kissé feminin énekesek, sem a bőrdzsekis többi tag nem nyűgözött le.

 

Amíg figyeltem az előzenekart, megtapasztaltam, hogy mi vár majd ránk az este folyamán, úgyhogy tekintve az aznap alapból rendkívül fülledt meleg időt, eléggé átmelegedett a csarnok, amihez még hozzájött a szintén magas páratartalom – így aztán kissé gondolkodóba estem: nézzem bentről a koncertet, jó helyről, kockáztatva az ájulást, vagy inkább menjek a küzdőtér hátsó részére, ahol ugyan talán két fokkal hűvösebb van, de cserébe nem is jár annyira a levegő, ráadásul még a hangzás sem jó. Végül megérkezett a cimborám, és ő mindenképp bentről szerette volna megtekinteni a koncertet, úgyhogy az előbbi mellett döntöttünk. Szinte percre pontosan a kiírt este kilenc órás időpontban ki is aludtak a fények, elhallgatott a zene, és felcsendült az intró.

 

Őrjöngés, sejtelmes fények, a deszkákon termett banda, és elindult a csoda…

 

Kicsit meglepődve vettem észre, hogy nem szereltek fel sem ledfalat, sem kivetítőt, volt viszont sok robotlámpa, melyekkel remek kompozíciókat alakítottak ki minden egyes számhoz. A negyedik albumuk (Fortress) promóciós turnéján természetesen eme album nyitódalával, az „Addicted To Pain”-nel kezdtek. Sajnos itt még nem feltétlenül volt minden rendben a hangzással, így nem is dörrent meg rendesen ez a sodró tempójú dal. A második számla, a „Come To Life”-ra már megjött a basszusgitár hangja, a gitár kevésbé volt kásás, az énekhangerő is a helyére került, de teljes mértékben csak az ezt követő „Bleed It Dry” vert mellbe, innentől kezdve viszont nagyjából panasz sem érhette a hangzást.

 

A csapat nagyszerű formában volt, még úgy is, hogy előző este Ausztriában léptek fel, a következő napon pedig Lengyelországban várt rájuk a koncert, de nem volt alibizés: Myles végig remekül énekelt, nem volt „megúszós”, hangot spóroló, felesleges közönségénekeltetés – persze a színpadon a megannyi lámpa következtében a nézőtéren is tapasztalható, kevésbé ideálisnak mondható hőmérsékleti viszonyok hatványozottan voltak jelen, így érthető módon nem ment bele itt-ott Myles az ilyen körülmények között szinte kiénekelhetetlen magas hangokba, de ettől eltekintve frenetikusan énekelt, végig lemezminőségben.

 

Eleve érdekes volt a helyzet, hiszen most voltak először kis hazánkban, ők sem tudták, hogy mire számítsanak, de tényleg látható volt rajtuk a megilletődöttség és öröm, hogy ebben a kis országban is ennyien ismerik őket, és üvöltik végig a dalaikat. Nem is volt rocksztárkodás, jópofáskodás, arcoskodás – aranyos, visszafogott volt a csapat, inkább a zene „nyelvén” kommunikáltak velünk. Myles nagyon jól bánt a közönséggel, még úgyis, hogy nem sokat beszélt hozzánk, egyszer próbált csak azzal poénkodni két szám között, hogy még csak a koncert elején tartanak, és milyen sok van még hátra, de ilyen melegben mi lesz itt a végén, ráadásul holnap este megint fellépés… Mindezt rekedtes hangon, aminek az lett a következménye, hogy rájött egy kellemesebb köhögő roham, amin először a közönség kezdett el nevetni, aztán miután Myles nem tudta abbahagyni, már ő maga sem bírta ki nevetés nélkül a dolgot.

 

Nagyon jó hangulatban telt az este, tényleg látszódott a csapaton a meglepettség és jókedv, hogy ennyire fanatikus a publikum, és remélhetőleg ez a jövőbeni errefelé koncertezésükre is pozitív befolyással lesz majd. Ha metaforikusan kellene leírnom az Alter Bridge-t: Brian Marshall basszer és Scott Philips dobos a zenekar motorja, Mark Tremonti gitáros a banda agya, és az énekes Myles Kennedy a csapat szíve és lelke. Remek volt az összhang a színpadon: ha kellett, Myles is a háttérbe vonult, ha Tremonti szólózott; tehát inkább voltak egyenértékű frontemberek, mint énekes és gitáros. Sokan talán nem tudták, hogy Kennedy is tud gitározni, de tanúbizonyságot tett róla, hogy mégis, ráadásul nem is akárhogy. Lemezen nem egyértelmű, de itt szembeötlő volt, hogy a gitárszólókon gyakran megosztoznak Tremontival, és ha kell, Myles is remekül elboldogul a gitárjával.

 

Az új lemez felét eljátszották aznap este – talán a címadónál szakadt el bennem valami, ott kapcsolódtam be hangosan a vokálozásba (egyik nagy katartikus pillanat), persze nem én voltam az egyedüli. Újfent rá kellett döbbenem, hogy hihetetlenül jól össze van rakva ez az epikus szerzemény. A „Ties That Bind” sodrása után jött az este egyik különleges pontja, ugyanis a „Waters Rising”-et – ahogyan a lemezen is – Tremonti énekelte szinte végig, és nem is vallott szégyent. Addig is remekül vokálozott, de itt bebizonyította, hogy nem jön zavarba, ha a főéneket kell elvállalnia. Ezután kicsit érződött rajta, hogy mintha megkönnyebbült volna, legalábbis megvolt számára az este legnagyobb kihívása, és innentől kissé oldottabb volt – headbangelt, vigyorgott, villázott.

 

A lírikus és felemelő „Broken Wings” után jött a „Farther Than The Sun”, amelynél meg kellett tapasztalnom, hogy milyen érzés az, amikor az egyik legkedveltebb és emiatt leginkább várt dal („Before Tomorrow Comes”) helyett egy olyat illesztenek a programba, amely nélkül bőven el tudnám képzelni a koncertet (persze máskor is jártam már így, mondjuk tavaly az Avenged Sevenfoldnál). Nem is feltétlenül tudom elmondani, hogy miért nem szeretem annyira a „Farther…”-t, mert a refrén tetszik, a szólórész is, de valahogy nem passzolnak össze a dal különböző elemei. A „Metalingus”-ban történt a sokadik megőrülésem aznap este, headbang, csápolás, szöveg üvöltése, volt itt minden – aki ismeri ezt a horzsolós dalt, tudja miről beszélek. A másik hosszabb daluk, a közel 10 perces „Blackbird” főszólója az egyik kedvencem a csapat eddigi pályafutásából, és tudtam jól, hogy amikor Myles befejezi az ő részét, és Tremonti rálép a pedálra, behúzza azt a nyújtott, magas hangot, valami biztosan történni fog, és így is lett. Haptákba vágta magát minden egyes szőrszál a testemen (még olyan helyen is kiderült, hogy van, ahol eddig nem is gondoltam volna…), kivert a libabőr, óriási volt. Nehéz szavakat találni arra, hogy mekkora szólóról beszélünk.

 

Az alapszettet a banda bemutatkozó dala, az „Open Your Eyes” zárta, amelyet szintén egy komolyabb népünnepély övezett. Tremonti vokálja itt is, ahogy szinte egész este, példaértékű volt, és aki látott már AB koncertet vagy DVD-t, tudja jól, hogy a szóló utáni magas, woo-hoo-zós részeket általában a közönség énekli – természetesen itt is így volt, és naná, hogy kivettem én is a részemet belőle (ráadásul milyen jól kijöttek azok a magas hangok…!). Aztán levonult a banda, és jött a ráadás, amelyben a szintén védjegyszerű, akusztikus, egy szál gitáron, Myles által előadott „Watch Over You”-val kezdtek. Már-már a pátosz határát súrolta az a hangulat, amely kialakult a dal alatt: egyszerre volt megható és tábortüzes. Myles-on is látszódott, hogy egészen meg van hatódva a hangulattól, nem is győzött elégszer megdicsérni minket, és megköszönni az élményt.

 

Mark és Myles kicsit gitárpárbajoztak is, felelgetős szólókat vezettek elő, de igazság szerint az ilyesmikkel engem nagyon nem lehet lenyűgözni, lévén nem tudok gitározni, így nem is tudom eldönteni, hogy ezt vagy azt a gitárszólót könnyű-e vagy nehéz eljátszani, de ekkor kicsit szembetűnő volt Myles kissé gyermeteg nyújtáshalmaza Mark őrületes tekeréseihez képest. Ezután tették fel az estére a koronát, mégpedig a „Rise Today”-jel. Sajnos nem volt több ráadás, véget ért a zenei varázslat aznap estére, de szerencsére megígérték, hogy még visszatérnek kis hazánkba. Úgy legyen, mert remek estét varázsoltak, és rajtuk is látszódott, mennyire élvezték, hogy ebben a kis országban is ennyi lelkes követőjük van.

 

A koncert hevében meg is feledkeztem a hőmérsékleti viszonyokról, el is felejtettem, hogy néhány liter vizet ki is izzadtam magamból, mert egyszerűen magával ragadott, és teljesen megbabonázott az a produkció, amit ez a négy ember művelt. Nagyon sajnálhatja tehát, aki kihagyta a koncertet, és csak reménykedni tudok abban, hogy a kedvező szájhagyomány többekkel megismerteti és megkedvelteti a csapat munkásságát. Mindenesetre számomra két dolog bebizonyosodott aznap este: ez a koncert nem volt különösebben jó hatással az aznap fájós nyakamra, és hogy az Alter Bridge amellett, hogy remek dalokat ír a lemezeire, élőben is kiváló zenekar.