François Corteggiani: Pif és Herkules

Nem tudom, másnak mit jelent ez a hosszú-hosszú kihagyás után legálisan megjelenő magyar nyelvű Pif füzetecske, de én személy szerint úgy bámultam rá a 10. Képregényfesztiválon, mint Indiana Jones a Szent Grálra. Talán mondanom sem kell, hazafelé ezt vettem elő a pakkból, s ez az első, amiről ajánlót írok, ugyanis nem csalódtam benne – pontosan azt kaptam, amit vártam.

 

Ezért aztán ajánlom is mindenkinek, kivált az 1960 és 1989 között gyerekkorukat töltő kortársaknak, hiszen nekik nem kell elmagyaráznom, ki volt Pif és milyen kapcsolatban van Herkulessel. Ők jól tudják, milyen hosszú folyamat eredményeként hagyta maga mögött „gazdiját” (Cézár), illetve annak családját, hogy a macskával közösen szórakoztassák a francia (és még számos nemzet) fiataljait. Az azonban talán nem annyira közismert, hogy Pif nem csupán a Vaillant és a Pif Gadget oldalain jelent meg rendszeresen, hanem a gyereklapok mellett a felnőtteknek szánt L’Humanité lapjain is naponta visszatérő vendég volt. Annak idején csak ezekért a fekete-fehér háromkockás csíkokért vettem rendszeresen a napilapot, nem beszélve a hétvégi számról, amelyben kicsit nagyobb terjedelem jutott nekik.

 

Persze az elmúlt 60-70 év alatt több rajzoló is átvette a stafétabotot José Cabrero Arnaltól, aki 1948-ban megálmodta a figurát. Legutóbb François Corteggiani kezébe került, aki pár éve viszi tovább a duó kalandjait. Természetesen a figurák külseje némileg megváltozott, de ami ennél fontosabb, első olvasatban a hangulat, a szellemiség változatlan maradt. Mondjuk a derék eb mindig is rendelkezett emberi tulajdonságokkal és gondolkodásmóddal – de ezt felesleges az idősebb generációknak mondanom, ők tudnak mindent.

 

A két állat szokás szerint bosszantja egymást, amiben általában a macska húzza a rövidebbet, de nagyon sok a kikacsintás is az emberi civilizációra – például az egyik kedvencem, amikor Pif a Hamletből idéz, mire Herkules azonmód a jogutódokra tereli a szót. Vagy amikor Herkules öngyilkosságra készül, és Pif azzal akarja lebeszélni, hogy az élet tele van jó dolgokkal, hiszen a tévé, a rádió és az újság örömhírekkel van tele. Aztán belegondol mit is mondott, és arra buzdítja partnerét, hogy…

 

Az első alkalom óta már kétszer átlapoztam a füzetet, és még mindig nem untam meg. Ez azonban nem a retró-érzés miatt van így, hanem mert „működnek” a csíkok, annyira tömörek és találóak, hogy egyszer sem éreztem erőltetettnek vagy önismétlőnek a sztorikat. Jó, tudom, ez csak egy válogatás, amibe talán az év legjobb történetei kerültek, de ez a tény nem csökkenti az élvezeti értéket. Mindenképpen és maximálisan támogatom a folytatás megjelenésére irányuló erőfeszítéseket.