Főkép

Piers Anthony neve két évvel ezelőtt még teljesen ismeretlen volt számomra. Azután elolvastam különös, varázslatos hangulatú sci-fijét, a Khtont, amely a Delta Vision Kiadó MesterMűvek sorozatában jelent meg, s rájöttem, hogy teljesen egyéni hangulatú íróval van dolgom, aki igazi meglepetést tud szerezni olvasóinak. Így azután izgatottan vettem kézbe a Varázslat Kaméleonnak című könyvét (szintén a Delta Vision kiadásában), amelyről csak annyit tudtam, hogy fantasy és hogy tíz évvel később íródott a Khtonnál. Nos, amit kaptam, tényleg tökéletes meglepetés volt: szinte mindenben ellentéte a Khtonnak (műfajban, stílusban, hangulatban és humorban) és az egyik legszórakoztatóbb könnyed könyv, amit valaha is olvastam.

 

A Varázslat Kaméleonnak az első kötete a Xanth világa-sorozatnak, ám megírásának történetére nagyon is jellemző, hogy eredetileg teljesen önálló darabnak készült. Azonban 1977-ben, amikor először megjelent, rögtön akkora sikert aratott, ami még szerzőjét is meglepte. Így azután elmondható, hogy Piers Anthonyt magát is rabul ejtette Xanth varázsa (valószínűleg egy olyan fa, amelyik nem tespedésvarázslatot, hanem íráskényszer-mágiát bocsát a szerzőkre): ugyanis napjainkig harmincnyolc folytatást írt a regényhez, amelyek (egy idő után már új hősökkel) mind az általa oly szerencsésen, szinte véletlenül megalkotott mágikus világban játszódnak.

 

A Varázslat Kaméleonnak főszereplője az egyszerű Bink névre hallgat, s igen szerencsétlen. Xanth világában ugyanis mindenkinek van valamilyen nyilvánvaló varázsképessége, hiszen a mágia mindent átsző. Igaz, van, akinek teljesen felesleges vagy veszélyes a mágiája, amilyen a mérgesgázfelhő-eregetés vagy a furcsa hangok kiadásának képessége. Binknek azonban egyszerűen semmiféle mágiája nem mutatkozik: mintha ő nem volna a varázsvilág részese. Ezért a xanthiak közössége mindig is különcnek tekinti őt, a „a mágia nélküli csodalényt”, végül pedig száműzik a mágia nélküli földre, Mundániába, ami megszólalásig hasonlít a mi világunkra. Az igazi próbatétel azonban még csak ekkor kezdődik: Bink ugyanis a két világ határán találkozik a Xanthból száműzött gonosz varázslóval, Trenttel, aki fel szeretné használni a fiút, hogy visszajusson a mágia földjére, s hadseregével elfoglalja azt. Még szerencse, hogy Binknek segítségére van a nem túl szép, de egyre okosabb lány, Fanchon. De vajon miért emlékeztet a lány más lányokra, akikkel Bink nemrég futott össze?

 

A Varázslat Kaméleonnak igazi utaztató kalandregény, a szó minden értelmében. Bár a végén kiválóan összeszövődnek a történet szálai, alapvetően egy fejezetről fejezetre folyamatosan változó, logikus, filozofikus, bonyolult és kalandos ötletsorozatot olvashatunk Xanthról, ahol mindenben jelen van a mágia, így a növények és az állatok is alkalmazzák (például a mérges ürülékű hárpiák, a vendégmarasztaló tengeri szörnyek, sőt, a hipnózisvarázslatot alkalmazó tök is), Binkről, aki idővel rájön, hogy nagyon is erős varázslattal rendelkezik, csak épp e varázslat egyáltalán nem akar megmutatkozni mások előtt, a gonosz varázslóról, aki talán nem is olyan gonosz, és egy végtelenül különös nőnemű lényről, Kaméleonról… Piers Anthony valósággal sziporkázik, ahogy oldalról oldalra és bekezdésről bekezdésre új és új ötletekkel árasztja el olvasóit. Így például – csak találomra kinyitva – a 144. oldalon olvashatunk hóvarázst alkalmazó hegyekről, viszketőbokrokról, emberre, állatra vadászó magányos gubancfákról, repülő sárkányról, és arról, hogy egy varázserdőben mindig a legnyíltabb ösvények a leg-csapdagyanúsabbak. De máshol találkozhatunk gránátcseresznyével, kábítóvarázzsal, halottak szellemével, kincset érő ezüstfával, bocskorpiókkal, abroncsférgekkel és leprasárral, sőt, egy félelf-varázslóval is. (A felsorolásból az is látszik, milyen remek magyar fordítója van a Xanth-könyveknek!) És mindeme kósza és remek ötletek közepette még olyan kérdéseken is elgondolkodhatunk, mi a fontosabb egy nőben: hogy okos legyen, vagy hogy szép; hogy melyik világ teljesebb, a midenben mágikus, vagy a miénk; hogy vajon egy kentaur többet ér-e, mint egy ember; vagy, hogy ha mágikus birodalomról van szó, az ország választja-e a királyát, vagy a király az országát.

 

A Varázslat Kaméleonnak különlegessége, hogy folyamatosan úgy éreztem olvasás közben, mintha egy abszolút aktuális és izgalmas dolgokról szóló parázs és érdekfeszítő vitát hallgatnék – holott csak egy Xanth nevű, sosem létezett fantasyvilág szereplői beszélgettek és töprengtek. A regény egyszerűen letehetetlen és borzasztóan szórakoztató, ugyanakkor filozofikus is a maga módján. Nem csoda, hogy belőlem is elkötelezett rajongó vált, mire befejeztem. Nem tudom, mikor jut el a magyar könyvkiadás a harminckilencedik, idén megjelenő Xanth-regényhez (máig két kötet látott napvilágot, a második A mágia forrása címet viseli), de egy biztos: ha megérem, ott leszek annak az első vásárlói között is. Xanth ugyanis egy olyan izgalmas és különös univerzum, ahová mindig jó ellátogatni, mégpedig szakadatlan kuncogások közepette.