Főkép

„Néha frankó minden. Máskor meg a legjobb, ha egész nap ki se mászol az ágyból. Van, hogy a kávé finom. Néha beülhetsz a zuhany alá, és azt játszhatod, hogy kitört a monszun. Néha a szex tovább tart, mint egy tévéreklám. Néha esténként, vacsi után, az ég fura színekbe borul, és olyan, mint egy sok-sok Némóval teli akvárium. Néha olyan emberek közé keveredsz, akik miatt nem kell lerágni tövig a körmeidet. Néha könnyen jön az álom. Néha itt van Alice. Néha ugyan nincs elég pénzed, de a boltos tag így is odaadja a cigit. Néha meleg van, és részeg vagy és magas.

De azért többnyire elég rémisztő. Az emberek megvernek, kirabolnak, és meghalnak melletted.”

 

A kamaszkor szívás. Nem vagy még felnőtt, de már gyerek sem – a kettő határán ragadtál, két éned viaskodik egymással, s attól függően kerekedik egyik vagy másik felül, hogy az érzelmi hullámvasút melyik részén jársz éppen. Jobb napokon úgy érzed, hogy te vagy a világ ura, aki mindent megtehet, akinek minden sikerül, akit nem érhet baj. Rosszabb napokon meg legszívesebben visszabújnál a paplan alá, hogy átaludd ezt az évtizedet. A tested egyre többet változik, te meg egyre kevésbé tudsz vele mit kezdeni. Nem érted magad, nem érted a benned dúló érzelmeket, nem érted, hogy mi végre is történik minden, és úgy egyáltalán, mi értelme ennek az egésznek. Aztán persze néha felülkerekedik az öröm, a vidámság, a pillanatnyi boldogság, s akkor jó. Jó nevetni, jó szórakozni, jó marháskodni, jó szeretni. Jó élni. Csak aztán zökkensz egyet életed hullámvasútján.

 

Etgar pontosan ilyen kamasz. Tizenöt évesen még nem érzi tetteinek következményeit, de ez egy pillanatig sem akadályozza meg abban, hogy azt tegyen, amihez csak kedve támad. Amikor aztán kiderül, hogy a barátnője, akivel évek óta együtt voltak, akivel olyan közeli kapcsolatban álltak, amennyire csak lehetséges ez két tinédzser között, nos, megcsalta, akkor hirtelen véget ér a világ. Legalábbis úgy látszik. A válaszreakció természetes: düh, harag és berúgás, majd fájdalom, sírás, szenvedés és berúgás, végül pedig nyugalom, lehiggadás – és persze még berúgás. Csak addig még hosszú az út, s legfőképpen bánattal és szomorúsággal telített. Az egyik rosszabbik este az egyik netes chatoldalon megismerkedik Macy-vel, egy nála jóval idősebb nővel, erotikus beszélgetésbe kezdenek, s egyre jobban megismerik egymást, már amennyire ez az internet hazugságokkal, fél-igazságokkal, csúsztatásokkal és álsággal teli világában lehetséges egyáltalán.

 

Itt azonban még nem áll meg a történet, a digitálisból kilépnek a való világba is: találkozót beszélnek meg – természetesen egy hotelszobában, ahol a korábban csak gépelt szöveget átélhetik a maga valójában is. De vajon helyes egy ilyen kapcsolat egy negyvenéves családanya és egy tinédzser fiú között? Nem mintha törődnének ilyesmivel, ők teljesen természetesnek érzik – senki nincs kényszerítve, csupán élvezik egymás társaságát, és azt, hogy néhány napra kicsit kiszabadulhattak korábbi életükből. Mégis, hol van a határ, amíg még a társadalom (sőt, a törvény) tolerálni tudja két ember kapcsolatát? És mi történik, ha ezen túllépnek? Etgar és Macy tette látszólag egyértelműen kívül esik azon a korláton, amit a társadalmi normák előírnak, ám nem érzik, hogy bármi rossz is történt volna: ők élvezték, sőt, olyan élményekkel gazdagodtak egymás társaságában, ami a jövőbeni életüket is talán visszavezeti a megfelelő vágányra.

 

Etgar élete első igazán nagy csalódása után teljesen más közegre vágyik, mint korábban: ahol megkapja mindazt a szeretetet és boldogságot, ami hirtelen kiszakadt a mindennapjaiból. S ha történetesen egy negyvenéves, egyébként nagyon vonzó nőben találja meg: jogunk van ítélkezni? Persze a másik oldal is legalább ennyire fontos: mikortól számít egy kötődés, egy kapcsolat pedofíliának? Ha úgy érzed, hogy régi életed fojtogat, és nem bírsz tovább létezni, akkor nincs jogod kilépni belőle, s valahol máshol keresni az örömet? És ha éppen egy tizenöt éves fiú ez a „valahol máshol”? Ha nem használod ki, ha nem kényszeríted, ha nem erőszakolod rá magad, akkor nem találhatsz egy kis éjszakai örömet a tetteivel tisztában lévő fiúval?

 

Etgar persze még nem biztos, hogy teljesen tisztában van tetteivel – a következményekkel meg még kevésbé. De halad a felnőtté válás rögös mocsarában, tapasztalatot szerez, néha keményebbeket is, csak hogy érezzen valamit, valami mást, mint eddig – noha lehet, hogy legszívesebben egész nap fagyit enne a kanapéról, és vígjátékokat nézne a haverjaival. De a kamaszkor még véletlenül sem racionális, így Etgar érzései és gondolatai sem: ez nem az ésszerűség, az átgondolt döntések és a tökéletes tettek kora. Itt még csak kialakul az a személyiség, ami majd felnőttnek nevezett életében meghatározó lesz, a mostani tapasztalatok fogják igazán alakítani jellemét: márpedig ehhez olyan eszközöket, olyan hatásokat és olyan élethelyzeteket választ, ami neki tetszik. Megakadályozni, hátráltatni ebben talán a legnagyobb hiba, amit csak tenni lehet.

 

Ben Brooks érzi ezt (ami persze nem olyan meglepő egy kamaszkorból nem túl régen kilépő szerzőnél), s ami talán még fontosabb, életszerűen, sőt, szórakoztatóan jeleníti meg. Stílusa nem erőltetett, nem próbál meg mindenféle felesleges pózokat felvenni, hanem könnyed természetességgel, jó humorral és néha zavarba ejtő nyíltsággal ír, amiért már az első oldalak után nagyon szimpatikus lett. Őszintesége mellett azonban szerencsére nem akar ítélkezni, nem akarja megmondani, hogy mit kellene gondolnunk vagy éreznünk, hanem hagyja, hogy magunk alakítsuk ki a véleményünket. A Lolito talán nem lesz olyan hatású és erejű regény, mint orosz párja, de nem is törekszik rá: egyszerűen csak egy érdekes történet kapcsán szeretné elmondani mindazon gondolatát, amit a modern kamaszkorról és a serdülő fiúkról tudni érdemes. Ennél többre pedig nincs is szükség.