Főkép

Divat a retró, a vintage, az antik, a „vissza a múltba”, az „együnk úgy, mint millió éves őseink”. Szerintem inkább éljünk úgy, mint nagyapáink – és olvassuk is azt. Vagy, ha neki erre kimondottan nem is volt ideje, hiszen akadt elég dolga a ház körül, a földeken, az állatok körül, akkor legalább képzeljük el, milyen is lehetett az ő idejében. A 20. század eleji nagy íróinkat olvasva garantált az időutazás: az érthetősége ellenére idegenszerű nyelvezet, az ismeretlen jelentésű, furcsa hangzású szavak, a történetek lassú, mai szemmel szinte cselekménymentes hömpölygése olykor kimondott erőfeszítést kíván befogadói oldalról. De természetesen megéri erőfeszítéseket tenni. Az Egérvadászat minimumszínezetű (kék, piros és egy kis zöld), gyerekkorunkat idéző grafikával díszített borítója is ezt sugározza: itt és most visszatér(het)ünk az alapokhoz.

 

Aki az Egri csillagokkal kedvelte meg Gárdonyit, olvassa újra azt, mert ez a könyv az egészen fiatal korosztálynak szóló rövidebb és szelídebb mesék gyűjteménye. Szelídebb olyan értelemben, hogy nem hordaként fenyegető idegen nép szomjazik vérre és kap a nyakába forró leveket, nem rezeg a levegő halálhörgéstől és csatakiáltástól, ármánytól és szerelemtől – bár a végkifejlet esetenként (felnőtt fejjel) nem kevésbé sokkoló vagy szívszorító. A könyv nem reprint, noha a Cifra mese című meseválogatás nyomán készült: vagyis valaki összeválogatta ezeket a meséket a mai gyerekeknek. Sajnos nem derült ki számomra, hogy milyen szempont vezérelte ebben – ugyan a könyvben négy nagy alcím alá rendeződnek a történetek (Mi van a nyuszi füle mögött?, Cicafuttatás, Virágok és bogarak, A mindentudó kalap), de a kedves címek alapján ne remélje senki, hogy megsejtheti, milyen élményben is részesülhet.

 

De talán azt egyértelműen kijelenthetem, hogy a Mindentudó kalap meséi iskolásoknak íródtak, megértésük nem egyszerű felnőtt fejjel sem: például a Nagyapó bort mér amolyan irodalmi szöveges feladat, jó alaposan megdolgoztatja a logikai érzékünket. A Mire jó? pedig igazi bulijáték is lehet, ha úgy szeretnénk. A többi sok-sok mese (és néhány vers) közt aztán minden akad, mint a nagyapó padlásán – van, amit gondolkodás nélkül felhasználhatunk ma is; van, amit inkább a múzeumba tennénk; és olyan is van, amit fájó szívvel és tisztelettel, de kidobnánk, mert nem igazán jó nekünk semmire. Található a kötetben rengeteg bájos állatmese is (például a mi nagy kedvencünk, a csalfa kisrókáról szóló Muci vagy a Mi újság, malac úrfiak?); köztük pedig az író személyes világába is bepillantást enged egy-egy számára valamilyen okból fontos téma ismétlődése, változtatással új történetbe kötése (Majom úr gondolkodik, Maki pipázik, bár ez a motívum emlékeim szerint mintha egy külföldi mese által ihlette volna meg Gárdonyit).

 

A szülőnél folyamatosan fennáll az „olvasókönyv-hangulat”, hiszen sok nagyon hasonló stílusú-témájú történettel találkozhattunk általános iskolai tanulmányaink során, és talán azért is, mert Gárdonyi (alias Ziegler) Géza egy ideig néptanítóskodott, és több története is ebből az élményből (?) táplálkozik. Elképzelhető tehát, hogy némelyik meséjét a tanítványai részére írta – a Mese a kerékről meg akár zen tanítás is lehetne. Minden szülőnek, aki ezt a könyvet választja gyermeke számára, azt javaslom, hogy olvassa el előre a történeteket. A Két árva fojtó, sötét hangulata például biztosan nem jó választás esti mesének, de megkérdezném a szerzőt, hogy mesének szánta-e egyáltalán. A kis Andorkának mesélt tanmese pedig Buksiról, az anyukájára nem hallgató borjúcskáról, aki úgy nyeri el büntetését, hogy egy nagy farkas nemes egyszerűséggel megfojtja, méltó társa Heinrich Hoffmann Kócos Petijének, vagyis gyereknek erősen nem ajánlott.

 

A néhány ellenpélda ellenére megkedveltük a könyvet. Egyszerre múltba nézés, irodalmi élmény, és számos kellemes mese gyűjteménye, amelyekben nincsen se több, se kevesebb, mint ember és természet, hangok, illatok, hangulatok, értékek és a mindennapok földközeli, de egyszerűségükben is hősies küzdelmei.