Rachel Ward: Nem enged a mélység
Írta: Palczer-Aschenbrenner Eti | 2014. 06. 14.
Ifjúsági thriller. Kicsit ízlelgetem ezt a szókapcsolatot, mert nekem szokatlan. Egyiket sem olvastam mostanában, de valamiért mégis nálam kötött ki Rachel Ward kötete, a Nem enged a mélység – volt is bennem egy kis kétely, hogy ez a könyv biztosan nekem szól-e, de azért belekezdtem, és végül egyáltalán nem bántam meg.
Három fiatal – Carl, a bátyja, Rob és a barátnője, Neisha – lemennek egy viharos este a közeli tóba fürdeni, de csak ketten élik túl. Mivel Carl nem emlékszik semmire, Neisha pedig többé nem akar vele találkozni, egyedül kell rájönnie, mi is történt valójában. Sokáig úgy tűnik, nem baleset volt, hanem gyilkosság. De mi lehet az indíték? Napokon keresztül gyötri magát ezzel a fiú, mire végül, mint egy puzzle darabjait, sikerül annyira összeilleszteni az emlékmorzsákat, hogy tisztán láthasson. És ha nem lenne elég trauma feldolgozni a testvére halálát, akkor éri a fiút a második sokk: a bátyja visszatér, és elégtételt követel. Ehhez a vizet hívja segítségül, s mindenhol megjelenik, ahol nedvesség keletkezik – egy kis eső vagy a csöpögő csap és máris újra kapcsolatba tud lépni az élőkkel…
A borító tökéletes esszenciája a várható történetnek: nyomasztó, halálos, de mégis van benne egy halvány fénysugár. Azonban hogy tényleg elérhető-e a felszín, az nagyon sokáig kérdés marad – nemcsak nekem, hanem a főszereplőnek is. Kicsit elcsépelt elem, hogy a főhős amnéziában szenved, és nem emlékszik a balesete előtti dolgokra, de azért szép lassan előjönnek az arcok, események és érzelmek; ám végső soron a könyvnél mégis működik, és kihagyhatatlan adalék, amely nélkül kevésbé lenne ütős a regény. Sokáig a főszereplővel kézen fogva csak a sötétben tapogatózunk, és próbálunk apró jelekből rájönni az eseményekre. Az információk nagyon lassan csöpögnek, ahogy a rossz csap is Carl otthonában – folyamatosan, apró cseppekben adagolja a múltat Rachel Ward. Kiélvezi, hogy a mélységben csak vakon, botladozva lehet haladni, ám ahogy eljutunk a végkifejlethez, úgy lesz minden világosabb és érthetőbb, de nem kevésbé nyomasztó.
Első szám első személyű az elbeszélés; Carl Adams, egy tizenöt éves fiú szemszögéből élhetjük végig a történetet. Körülbelül fele-fele arányban van a kötetben párbeszéd és belső monológ, ezáltal pedig nemcsak a külső eseményeket követetjük végig, hanem a fiú lelkivilágába is bepillantást nyerhetünk. A gyerekes gondolatok, a szerelem és az iskolai csínytevések jól megférnek egymás mellett, miközben komoly harcot kell vívnia az életért. Nem egy idilli gyermekkor és felnőtté válás képét festi meg a szerző, hanem nagyon komoly társadalmi lenyomatot kapunk egy londoni réteg életéből, ahol az alkohol, az erőszak és a kilátástalanság a főszereplő. Mégis, ebből a sok rosszból és elhibázott döntésből egy igen szerethető karaktert gyúrt Rachel Ward, akinek szívből lehet drukkolni, hogy élje túl a bátyja bosszúhadjáratát – még úgy is, hogy tudjuk, milyen szörnyűségeket követtek el együtt: lopások, hazugságok, betörések és gyilkosság is szerepel a bűnlajstromban.
A könyv sodró lendületű, mint egy megáradt folyó, egyben nyomasztó, sötét és hátborzongató. Szinte az első sortól az utolsóig feszült a légkör, folyamatosan ébren tudja tartani a szerző a figyelmet, miközben a karakterek jól megformáltak, az információ visszatartása és adagolása pedig mesteri. Szerencsére nem egy tipikus kamaszkönyv, ezért azoknak is izgalmas olvasmány lehet, akik elmúltak tizenévesek – hát még azoknak, akik most élik a tinédzserkorukat!